Miként nyomott el a homoszexuális, nőgyűlölő főnököm éveken keresztül?

A Fiatalok, van remény! c. cikkíró pályázatunkban arra kértünk titeket, hogy vessetek papírra olyan személyes történeteket és gondolatmeneteket, amik tanulsággal szolgálnak, erőt adnak a huszonéveseknek. Íme, a harmadik helyezést elérő pályamű, amely a főnök és a beosztott közötti konfliktusnak egy egészen egyedi, ámbár annál tanulságosabb vonalát mutatja be.

Rövid írásomban egy igen hasznos, tanulságokkal teli személyes történetet szeretnék megosztani veletek, mely csöppet sem mindennapos: a homoszexualitás árnyékában meghúzódó megalomán személy csatáját egy egyszerű beosztottal – lényegre törően, tabuk nélkül. Mindenekelőtt szeretném tisztázni, hogy számomra teljes mértékben elfogadott a homoszexualitás, viszont az ehhez társuló mizogin magatartás a legkevésbé sem.

Érettségi után nem vettek fel azonnal egyetemre, így mint minden jóérzésű fiatal, munka után néztem. Nem is kellett sokáig keresgélnem, egy kedves barátom édesanyján keresztül hamar felvettek egy nívós budapesti étterembe segédfelszolgálónak. Noha tapasztalatom nem volt ezen a téren, biztosítottak afelől, hogy mindent megtanítanak, és elmagyarázzák, mi hogyan működik. Ezzel nem volt semmi probléma, hamar beilleszkedtem a társaságba, nagyon jól éreztem magamat a munkahelyemen, örültem, hogy egy ilyen vidám csapatra leltem első nekifutásra.

Talán egy-két héttel a felvételem után találkoztam először személyesen az étteremigazgatóval, ő addig nyári szabadságát töltötte. Számomra semleges személyiségnek tűnt, noha már több kollégám beharangozta előre, hogy meleg és utálja a nőket. Ez furcsa volt számomra, voltak és vannak is meleg barátaim, és egyikőjükről sem mondható el ez; sőt, inkább azt vettem észre, szívesen töltenek időt női társaságban. Nem is törődtem ezzel, ugyanúgy végeztem a munkámat, mint eddig, a főnökömnek alapvetően nem is voltak melegségére utaló manírjai, nőgyűlöletre utaló megnyilvánulásai.

Egy esti szerviz alkalmával betoppant az apró helységbe, ahonnan a vizeket, meleg italokat szervíroztam, körbetekintett, majd közölte, hogy beszélni szeretne velem négyszemközt az irodájában. Meglepődtem, ám követtem a helységbe, bezárta mögöttünk az ajtót. Érzékelvén megszeppentségemet, emelt hangon nekem esett, hogy a részleg, ahol dolgozom „egy cigányputrihoz képest kutya fasza”, illetve „hihetetlen, hogy nő létedre nem tudsz itt rendet tartani”. Köpni-nyelni nem tudtam, a könnyek azonnal a szemembe gyűltek; aki ismer, az megmondhatja, hogy kevés nálam pedánsabb és rendszeretőbb ember létezik a Földön. Némi pityergés után összeszedtem magam, nyugtatgattam a lelkem, hogy biztosan csak rossz napja volt, és ez a kirohanás éppen rajtam csattant, semmi baj. Másnap egy órával korábban megérkeztem a munkába és tetőtől talpig kipucoltam az egész helységet.

A kezdetekben ilyen és ehhez hasonló, majd később még durvább események, beszólások ütötték fel a fejüket – melyek alkalmanként a bazdmegolásig és anyázásig fajultak– , egy idő után megtanultam figyelmen kívül hagyni az alaptalan, bántó szándékú megjegyzéseket. Inkább megfogadtam azoknak a kollégáimnak a tanácsát, akiknek valóban számított a véleménye.

Eleinte magamat ostoroztam, magamban kerestem a hibát, hogy talán valamit tényleg elrontottam, és jogosan kapom a bántó szavakat. Idővel azonban magamtól rájöttem, hogy ez az ember utál engem. Féltékeny rám, konkurenciaként kezel a férfiak tekintetében. Ezen a ponton megjegyezném, hogy kollégáim durván 90 százaléka férfi volt, így nehéz lett volna kizárólag a másik nembe tartozókkal barátkoznom. Ennek okán hátráltatta a ranglétrán való feljebb jutásomat, többször hangsúlyozta a szemembe, de főként a hátam mögött: „Te itt soha nem leszel felszolgáló”. Nemszeretése egyaránt megmutatkozott mind tettekben, mind szavakban.

Hogy egy másik példát említsek: egyik évben karácsonyi húzás alkalmával hangosan megkérdezte, miután kihúzta a nevet a kalapból fintorra nyúló szájjal, hogy „Nem lehet visszadobni?”. Pár héttel később megajándékozott a karácsonyi céges bulin.

Természetesen nemcsak engem, hanem más női kollegáimat is érték atrocitások, ilyen vagy olyan módon. Rendszeresen jelentkező probléma volt, hogy soha nem állt ki női alkalmazottai mellett, bármilyen kérdésről is volt szó. Ha valaki hangot emelt véleményének, elintézte annyival, hogy az illető milyen hisztis, illetve nem egy alkalommal kurvázott le bizonyos embereket férfi kollégák társaságában. A csapat összetartását figyelembe véve ezek az elejtett félmondatok előbb-utóbb kitudódtak vagy munkahelyi körülmények között, vagy egy-egy kocsmázás alkalmával – végül is mindegy, mikor, az eredmény ugyanaz volt. Felidegesített, nyomasztott és bántott az igazságtalanság.

Ezek a „játszmázások” lelkileg teljesen megmérgeztek, kimerítettek. Egy idő után azt vettem észre, hogy összeszűkült gyomorral megyek be dolgozni, minden tettemet és mondatomat kétszer átgondolva. Amit a fiúknak elnézett, azt nekem nem, amit nekik lehetett, nekem nem – legyen az szabadnapkérés, esetleg fizetésemelés.

A társaság miatt azonban mégsem akartam elmenni máshova. Sokat segített a problémák humorral való kezelése, feldolgozása, amiért a mai napig nem lehetek hálás kollégáimnak. Ugyanakkor a vezetőkbe vetett hitemet teljesen aláásta ez a három itt töltött év. Egy életre megtanultam, hogy nem mindig a hozzáértőket teszik meg magasabb pozíciókba, és hogy intelligencia nélkül is el lehet kormányozni egy üzletet úgy, hogy némelyik alkalmazottadat annyira nem méltatod, hogy ha az beszél hozzád, végighallgasd, ahelyett, hogy hátat fordítanál és szimplán elsétálnál.

Összességében hiszek abban, hogy minden embernek szerepe van az életben; aki belép oda és aki később kilép onnan. Az én esetemben a főnököm egy szükséges rossz volt ahhoz, hogy megtanuljak a sarkamra állni és kimondani, ha valami nem tetszik.

Megtanított arra, hogy ne hagyjam magamat magam által becsapni.

Megtanított egészségesen értékelni önmagamat és az általam elvégzett munkát akkor is, ha ő ezt soha egy büdös szóval nem köszönte meg.

Megtanította, milyen a megkülönböztetés íze, és hogy milyen ebben napi szinten létezni.

Noha ő úgy gondolja, hogy csupán azért, mert nő vagyok, egy senki vagyok, én megtudtam, hogy az vagyok, aki lenni akarok.

Ezzel a történettel mindenkit sarkallni szeretnék arra, hogy ha egy adott munkahelyen bármilyen jellegű diszkriminatív megkülönböztetés éri, emeljen hangot véleményének, ne féljen azt magában tartani, keresse meg az erre megfelelő embert! Soha ne érezzétek kevesebbnek magatokat egy olyan ember miatt, akinek tulajdonképpen laikussága miatt nem mérvadó a véleménye! Tiszteljétek magatokat annyira, hogy hangot mertek adni véleményeteknek, és ha a helyzet úgy kívánja, merjetek tovább lépni!

Köszönöm a volt főnökömnek, hogy számtalan alkalommal megalázott, kigúnyolt és hátráltatott, mert így megmutatta, mi az, amit nem akarok.

További cikkek: