Miket fogunk megbánni idős korunkra? Téma: Psziché

Furcsa lehet elérni arra a pontra, amikor számot kell vetnünk az elmúlt évtizedek felett. Visszaemlékezünk a jó és a rossz pillanatokra, a sok sírásra és nevetésre, a fájdalmas és gyönyörű emlékekre. Na de vajon mik lehetnek azok cselekedetek, amiket idős korunkra nagy eséllyel meg fogunk bánni? Úgy döntöttem, megkérdezem a közel 80 éves nagymamámat. A kérdés hallatán egy nagyot sóhajtott, a szeme a távolba meredt, egy pillanatra elmosolyodott, majd vissza, majd megint mosolygott, majd megint vissza. Látszott, hogy milliónyi, cikázó gondolat önti el képzeletét. Nos, ezekről a cikázó gondolatokról szólnék.

„32 évig álltam azon az oldalon, amin te. Én csináltam az interjúkat, de most szerepcsere van. Egyáltalán nem olyan könnyű válaszolgatni, mint én azt egykor hittem” – máris megértettem a fel-fel bukkanó félmosolyt az arcán. Ez a téma borzasztó mély és tág, ugye tudod? – kérdezte, én meg csak bólogattam, készen állva arra, hogy igyam a szavait. És akkor elkezdte.

„Tudod, aggódós voltam. Valójában két lábon járó, tömör aggodalom voltam. Borzasztó szigorú voltam önmagammal. Ha tehetném, ezt mindenképp visszacsinálnám, mármint biztos, hogy nem aggódnék annyit, mert ugyan minek? Nézz rám, itt ülök, és egy dologban vagyok biztos, de abban nagyon: semmit sem tett hozzá az életemhez. Csak a pillanatot rontotta el.”

És milyen igaza van. Majd akkor, 80 évesen, remélhetőleg 5 unokával a nyakamban csak mosolyogni fogok azokon, amiket huszonévesként traumának éltem meg. Nem fog számítani a sok elutasítás, kudarc, megpróbáltatás, vagy az este 11-kor megevett fél kiló csokoládé. Nem fog számítani egyetlen egy túlferdült éjszaka sem, vagy egy „pocsékba ment” szerelmi vallomás.

„Aztán tudod, már csak a szakmámból adódóan is, de mindig figyelembe vettem a társadalom véleményét. Tulajdonképpen az egész életem azzal telt, hogy a társadalom befolyásolt.” Kis gondolkodás után, apró homlokráncolással még hozzátette: Kinga, te csak szarj le mindenki mást. Majd arra is megkért, ezt hagyjam ki, ne írjam le. Bocsánat, leírtam.

Ezen válasza egyébként engem is elgondolkodtatott. Sajnos gyakran magunknak sem akarjuk bevallani, ha már túlságosan is odafigyelünk a társadalmi véleményre. Nehezen észrevehető probléma ez, hiszen az is előfordulhat, hogy nem tudatosan tesszük. Saját felelősségünk azonban észrevenni, ha a társadalom túl erős befolyásoló erővel bír a saját döntésünk meghozatalában.

Beszélgetésünk hamarosan a megalkuvásokra terelődött. Már fiatalon is kellemetlen visszagondolni ezekre a “beletörődéses” pillanatokra. Tipikusan ilyen szituációnak gondolom azt, amikor csak azért megyünk bele egy kapcsolatba, mert magányosak vagyunk, vagy ha megelégedünk a szerető pozícióval akkor is, ha az első helyre vágyunk.

„Hogy megbántam-e az apró megalkuvásokat? Keserűen bántam. Mindig úgy éreztem, hogy gyávaság. Az is.” Majd kicsivel később így folytatta: „A gyávaságnál talán csak a „túl késő” érzése kellemetlenebb.”

Amikor ezt mondta, ez betalált nálam. Valóban. Kevés szomorúbb dolog van a “túl későnél”. Talán csak a “majdnem”.

Nagymamám tehát a sok aggodalmat, a társadalom általi befolyásolást, a megalkuvást és a „túl késő”-t biggyesztené fel a megbánások listájára. Azonban én még hozzáadnék három pontot, hogy a jövőbeli önmagamat is figyelmeztessem.

A szerelemmel kezdeném, pontosabban a „szeretlek” szóval. Ha szeretsz valakit, mondd ki: szeretlek. Sze-ret-lek. Nem majd, nem később, most. Most! Senki sem akar 80 évesen egy karosszékben ülni és azon gondolkodni, vajon máshogy alakult volna az élete, ha ott, abban a pillanatban, ki merte volna mondani az élet egyik legnehezebb (és egyben legkönnyebb) szavát.

Listámat a materiális javak halmozásával folytatnám. A pillanatnyi örömet szerző dolgok úgy, ahogy vannak, nem fognak számítani. 80 éves koromban még csak a gondolatomban sem lesz az a cipő, amitől pár évvel ezelőtt szebbnek éreztem magamat. Viszont tisztán fog élni bennem például életem legelső esőerdő túrája. Ebből következik egyébként a listám utolsó eleme is: nem szabadna hagyni, hogy a virtuális világunk fontosabbá váljon, mint a valódink. Mert azt bizony meg fogjuk bánni.