„Mindannyiunk közös magánya, amiben élünk” – Interjú Kiss Tibor Noé íróval

Kiss Tibor Noé Hazai Attila Irodalmi Díjas író, a Jelenkor irodalmi és művészeti folyóirat online kiadásának szerkesztője. Eddig megjelent műveit számos idegen nyelvre fordították, többek között cseh, német, lengyel és szlovén nyelvre is. Októberben megjelent regényéről, a Beláthatatlan tájról beszélgettünk, miközben társadalmi kérdéseket feszegettünk és az írói nyelvre is kitértünk. A szerző előző kötetéről készült ajánlót ITT olvashatjátok.

Az előző regényeidhez hasonlóan a Beláthatatlan tájban is központi téma a kirekesztettség. Honnan merítesz motivációt ezen szövegek megírásához?

Ez valahogy belülről jön. Akárhol fordultam meg életemben, bármit csináltam, arra állt rá a szemem, hogy milyen egyenlőtlenségek és igazságtalanságok vannak a társadalomban. Igyekszem a szövegeimben megfogalmazni ezeket a tapasztalatokat.

Ha valaki hangsúlyos, jól megragadható témákra fókuszál, könnyen be is skatulyázhatja a közönség. Hogyan sikerült ezzel megküzdened az első regényed után?

Teljesen természetes, hogy címkék közé zárják az embert, főleg, ha olyan témáról ír könyvet, mint én az Inkognitóban. Egyébként azok is címkéznek másokat, akiket címke köré zárnak, az ember alapvetően sztereotípiákban gondolkodik, mindannyian így gondolkozunk. Bizonyos esetekben mi kerülünk be egy dobozba, máskor meg mi helyezünk oda embereket. A zárt társadalmakban, ahol a mobilitás kevésbé jellemző, ahol az embereknek nincsenek személyes tapasztalataik más társadalmi csoportok életéről, könnyebben keletkeznek előítéletek. Magyarország a rendszerváltás előtt ilyen társadalom volt, az átalakulás pedig lassú folyamat, sok türelmet igényel. Én mindezt nehezen éltem meg, és nincsenek is illúzióim. Aki címkézni akar, az mindig is címkézni fog. Ezek a címkék sosem tűnnek el, inkább az történik, hogy új címkék is rákerülnek az emberre. Ahogy telik az idő, egyre több címkét kapsz, és mindegyikkel kezdeni kell valamit. Önmagamra persze soha nem gondolok címkeként. Szerintem senki sem úgy tekint magára, mintha csupán az a néhány jelző lenne, amit ráaggattak. Hogy férfi, nő, magyar, fradista, író, érted mire gondolok… Ezek nem nekem, nem nekünk fontosak, hanem másoknak.

Bár a témák hasonlóak, szerkezetében azonban más az új regényed. Mondanál pár szót arról, hogy milyen alkotói folyamatok, változások voltak az Aludnod kellene és a Beláthatatlan táj között?

Az Aludnod kellene regényem ötlete abból fakadt, hogy egy felolvasásra kellett szöveget írnom. Nem gondolkoztam sokat, írtam egy történetet, ami a nagyszüleim világában játszódott. Abban a világban, ahol én is sok időt töltöttem gyerekkoromban, majd később is visszajártam oda. És akkor jött az ötlet, hogy írok ebből egy regényt. A Beláthatatlan tájnál viszont hosszú éveken át alakult bennem, hogyan épüljön fel a regény. Megírtam egy 70 ezer karakteres vázlatot a szereplők jellemzésével, és hogy az adott fejezetekben miken mennek keresztül. Az Aludnod kellenéhez is volt vázlatom, de itt most mindent sokkal jobban át kellett gondolni, ez egy sokkal bonyolultabb szerkezetű regény. A legnehezebb feladat az volt, hogy hogyan kapjanak saját nyelvet, saját személyiséget a szereplőim.

Amikor kinyitottam a könyvet, rögtön szembe tűnt a vizuális sajátosság: az oldalak alján rövid leírások olvashatók. Mesélsz kicsit erről?

A lap alján lévő egysorosak olyan szólamot formáltak, amelyről a végén – reményeim szerint – sok minden kiderül az olvasó számára. Eredetileg ezek a szövegek a főszövegben szerepeltek, de ott valahogy nem álltak össze, nem éreztem izgalmasnak őket, nem volt meg a kapcsolatuk a regény többi részéhez. A lábléc a szerkesztőmmel folytatott beszélgetés során bukott ki Szegő Jánosból, az ő ötlete volt, hogy ez a szólam jegyzetként fusson végig a lapok alján, így kíséri a könyvet, az adott oldalt. Ez tűnt a legjobb megoldásnak.

A regény négy karaktere közül melyikkel tudsz leginkább azonosulni?

Amikor egy olyan könyvet írsz, ami a kezdetektől fogva szándékoltan nem a te élettörténeted, hanem egy fikciós regény, amelyet a nulláról építesz fel, bizonyos dolgokat, motívumokat még akkor is a saját életedből merítesz. Például képeket. Hogy ülök egy kocsiban a Városliget melletti parkolóban, és beszélgetek valakivel. Láttam magam előtt, ezt írtam meg. De nem azt a beszélgetést. Vagy ott a kamaszfiú, aki gyakran jár a környéken, az erdei ösvényeken – hányszor sétáltam én is az erdőben Pestlőrincen. Ezek az alapok megvoltak. Annak ellenére, hogy ez nem személyes történet, írás közben mégis rájöttem – és nekem ez elég meghatározó pillanat volt a regénymunkában –, hogy az összes szereplőt magamból írom. Mindegyik szereplővel tudok azonosulni, de Dorka karakterét volt a legizgalmasabb kidolgozni és megírni.

A regényedben szereplő huszonéves testvérpár leírása hitelesen mutatja be a mai fiatalok hétköznapjait és stílusát, pedig ez könnyen válhat kínossá is, ha valaki nem ismeri a fiatalok nyelvét. Nehéz volt megtalálni ezt a hangot?

Annak idején dolgoztam Pécsbányán hátrányos helyzetű gyerekekkel. Fociedzést tartottam nekik. Láttam, hogyan gondolkoznak, miket csinálnak. De azért beszéltem mai tizennyolc-huszonévesekkel is, érdekelt, hogyan töltik a szabadidejüket, milyen zenéket hallgatnak, milyen videókat néznek – aztán ezekben egy kicsit én is elmerültem. Volt néhány próbaolvasóm is ebből a korosztályból, meghallgattam a véleményüket, az ötleteiket. A fiú karakterénél nagyon fontos volt, hogy hiteles legyen, de van bennem némi kétség. Ha pár év múlva megkérdeznek erről, talán azt fogom mondani, hogy az ő nyelvén lehetett volna még dolgozni, lehetett volna eredetibb. Ezzel együtt nem véletlenül ilyen ennek a karakternek a nyelvezete. Ezek a srácok így beszélnek, elég szűk a világuk, kevés a tapasztalatuk. Azoknak, akik nem találkoznak ilyen nyelvvel, ez talán sok – vagy kevés, attól függ, honnan nézzük. Ha tényleg úgy akartam volna megírni ezt a szólamot, ahogy egy ilyen srác beszél, az a regénybelinél is sokkal redukáltabb lett volna. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetnének értékesek vagy intelligensek – egyszerűen számukra sokkal nehezebb az előrejutás, egy normális iskola elvégzése, de ez a regényből is kiolvasható.

„A dolgok nem mindig szépek és olyankor nem tudom azt mondani hogy szépek.” (…) „Valaki azt kiabálja hogy jönnek a migránsok és akkor mindenki mehet az utcára.” Kimondva és kimondatlanul is komoly kritikákkal illeted a társadalmat, közbeszédet.

Szerintem a magyar társadalom legnagyobb hiányossága – én legalábbis, amióta élek, ezt látom –, hogy nagyon nehezen megy az önmagunkkal való szembenézés. Hajlamosak vagyunk szebbnek látni a dolgokat, és aki ebbe belerondít, azt nem szeretjük. A kritikát sokan személyeskedésnek veszik, az önreflexivitást vagy a hibák beismerését legtöbbször gyengeségnek értékelik. Sokkal fontosabb az, hogy mi látszik kifelé, mint az, hogy mi van belül. Véleményem szerint ebből következik számtalan probléma, és számomra nagyon nem úgy tűnik, hogy ezeket a problémákat bárki meg akarná oldani.

Ha röviden kellene megfogalmaznod regényed üzenetét, mi volna az?

Bármennyi jószándék is van az emberek között, hogyha nincs köztük érdemi kommunikáció, vagy ha az nem őszinte, akkor nincs igazi kapcsolat, a dolgok pedig kudarcra vannak ítélve. Mindannyiunk közös magánya, amiben élünk, és ha nem tudjuk megérteni egymást, akkor az életünk, a közös életünk egy folyamatos csőd lesz.

Kevesen tudják Kiss Tibor Noéról, hogy hobbija a fotózás. Vizualitással való kapcsolata olyannyira fontos számára, hogy fotóiból kiválasztott néhányat, és ezek mellé önálló, regényhez kapcsolódó szövegeket is írt. A projekt a „Jelek a gépről” címmel található meg Kiss Tibor Noé honlapján.

További cikkek: