Mintaélet. Fenéket. Engedjetek.

Mintaélet. Megfelelési kényszer. Életválság. Csak pár szó, ami ezt a novellát jellemzi.

Azt mondták az egyetemen, hogy javíthatatlan hibával készült gépek vagyunk mindannyian. Furcsán vagyunk programozva, kicsit talán el is vagyunk fuserálva. Még ha újra is kezdenénk, akkor se lenne semmi megjavítva. Előbb vagy utóbb valami újra elromolna.

Ez jutott eszembe a diplomaosztómon.

Ott álltam a pódiumon és csak mosolyogtam. Hisz elvárták. Szerettem volna hinni, hogy ez jó. Évek óta győzködtem magam, hogy kell ez az egyetem, jó lesz, meg ez a normális, így amikor ott álltam az enyhén felcsúszott fekete szoknyámban és az ötévente egyszer viselt magassarkúmban, csak arra tudtam gondolni, hogy szedjem már össze magam. Ne az utolsó percben játsszam itt a válságdrámát, ideje lenne felnőnöm talán. Csak annyit kell tennem, hogy elviselem, furcsán vagyok bekötve. 

Aztán csak sodródtam az árral.

Állásinterjúkra jártam, kezdődő életem nevelgettem. A HR-esek, mint a kopókutyák, egyből kiszagolták frissdiplomás izzadságszagom, mert mint a tökéletes mintaemberek és az idomítható multikatonák, én is úgy nyúltam, ahogy nyúztak, közben meg jól leizzadtam. Persze azt gondoltam, ez végül is jó. Szerencsés vagyok.

Egy ideig örültem a biztonságrutinnak.

Reggel fel a metróra, be a kockatömbbe, oda az íróasztalhoz, bámulni a képernyőre. Monoton, de pénz. Nem rossz pénz. Mondták is: szerencsés vagyok. Piszkosul szerencsés. Ott van az a havi egyáltalán nem rossz fix pénz a számlámon, hát mit akarok? Valahányszor panaszkodtam volna, hogy azért mégsem az igazi, mintha belül valamim leállt volna, a barátaim szerencsére figyelmeztettek, hogy nem lehet mindenkinek akkora álomélete, mint nekem. Nem így mondták, de ez volt a lényege. Valahogy úgy mondták, hogy ne sértődjek meg, de úgy érzik, mintha kicsit telhetetlen lennék. Mások ölnének ezért az állásért, főleg ezért a pénzért. Ezért az életért. Igazán szép tud lenni úgy is az élet, higgyem el, ha elviselem a nem rossz pénz fizetéssel járó bénulós kellemetlenségeket.

Így vált az a kockatömb az életemmé.

Nem pár hónapra, hanem sok-sok évre. Kiharcoltam magamnak a legjobb helyet, az ablak mellettit, mert akkor még olyan prioritásaim voltak, hogy tudjam bámulni a szemben lévő épület falát. Zöld színét az évek egyre csak fakították, és azt hiszem, lélekben én is az épülettel együtt halványodtam. Kicsit úgy éreztem, mintha kokettálna velem, mintha a ronda ablak-szemeivel azt kérdezte volna, hogy „na, melyikünk tud gyorsabban halványodni?”A végén már versenyt futottunk. Apait-anyait beleadtam a halványulásba, legalább ebben győzni akartam.

Azt hittem, ez normális. Hogy az élet ilyen elhalványodós dolog.

Végül is, gondoltam, megvan ennek is az öröme, a fakó dolgokat mindig is szépnek gondoltam. Mi több, gyönyörűnek. Konszolidáltnak. Olyan vagyok én is, konszolidált. Nagykönyv szerint tettem a dolgom, a mintaállampolgárok mintaállampolgára voltam.

Már 28 voltam. Gyerektime.

A petefészkem és a szüleim is mondogatták, hogy talán most már kéne valaki, tik-tak, tik-tak, persze nem erőltetik, nehogy azt higgyem, ők ezt csak úgy mondják, mellékesen. Én is csak úgy mellékesen feszengtem tőle. Egyik este lerohantam a sarki éjjelnappaliba fagyasztott pizzáért, mert kitaláltam, én most sonkás-gombás pizzát szeretnék, nem mást. Sonkás-gombás pizzát ugyan nem találtam, de szerelmet, vagy valami hasonlót, igen. Ott találkoztam először Gáborral. Hebegve-habogva, de végül csak elkérte a számom.

Gáborral működtünk.

Az ölelése, csókja is jól esett. Nem volt az a pillangós, nagy szerelem, de hát az élet nem kívánságműsor. Jókor voltunk egymásnak jó helyen, nekem ennyi elég volt a mintaéletemhez. Voltak hetek, amikor rám talált a boldogság, és én akkor tényleg elhittem, hogy mindez megérte. Hogy ez jó.

Megnyugodtam, hogy nem hiába álltam ott a pódiumon.

Úgy úszkáltam a bénulós delíriumban, ahogy a világ legkonszolidáltabb lánya tenné; úgy alkalmazkodtam mindenhez és mindenkihez, hogy a legősibb csavar is megirigyelné. A halványodós versenyben is győztem. Nekem elég volt ez.

29 voltam, amikor megszültem Klárát.

Bár a társadalom diktálta volna a katonatempót, Klára mégsem volt tervezett baba. Csak úgy becsúszott. Hirtelen. Azt se tudjuk, hogyan. A szülés, na, az pokol volt. Azt hittem nem élem túl. Mindig is idegesítettek a filmek, azok a szétordítozós-sikoltozós-szülős jelenetek. Túlságosan megjátszottnak éreztem őket, de én akkor megfogadtam az utolsó előtti „NYOMJON!”-nál, hogy soha többé nem panaszkodok erre, sőt, talán alkalmam se lesz, mert én ebbe most halok bele.

De utólag már látom, hogy a legrosszabb mégsem ez volt.

A legrosszabb az volt, hogy Klárát mindenki igazi szerelemgyereknek hívta. Hogy micsoda áldás, meg milyen gyönyörű, meg persze csak a szerelemgyerekek ilyen tökéletesek. Én ezekre nem igazán reagáltam, csak mosolyogtam, ahogy kell, mert tudtam, furcsán néztek volna, ha nem tettem volna. Még csak az kell, gondoltam, hogy pusmogjanak egymás között szülés utáni depressziókról, meg egyéb depressziókról, miközben nekem csak a hatalmas műmosolyt mutatnák.

Egyszerűen nem értették volna meg.

Nem értették volna, hogy Gáborral mi tökéletesen működünk, hogy az egyik legpontosabban megalkotott mechanikai szerkezet vagyunk, de szerelmesek, azok nem nagyon voltunk sose. Nem értették volna, hogy miért kérném őket olyan nagyon szépen arra, hogy ne hívják már Klárát szerelemgyereknek, mert alig pár napos. Az első róla szóló mondatok meg ne legyenek hazugságok.

Két hónap múlva albérletből kertes házba költöztünk, és fel is vettünk valami hitelt, amit majd életünk végéig törlesztünk. Amikor Messengeren rám írtak barátnőim, hogy hogy vagyok, elmondtam, hogy a ház gyönyörű és tágas, Gábort előléptették, Klára meg teszi dolgát, Klárásodik. Jöttek a szívecskék meg a nosztalgiák, hogy nézzem csak, hát végül minden rendbe jön. Ők már korábban is mondták, nem kell aggódni. Egyszerűen így forog az élet, a jóra, bezzeg én még frissdiplomásként attól féltem, jó úton halad-e az életem. És bár éreztem a gyomorsavam keserű bukéját, én csak azért is visszaírtam, hogy milyen igazuk van. Nincs időm a képzelt válságdrámáimra. Klárának kakis a pelenkája.  

Bevallom, 32 évesen már néha azért imádkoztam, hogy a HR-kopók újra megtaláljanak.

Klára születése óta egyre erősebb volt a gyanúm, hogy talán hipnotizálom magam. Buzgott bennem valami, hajtott a tettvágy, fel akartam fordítani az életem, előröl akartam kezdeni mindent. Ki akartam törni abból a mocskos gépezetből. Aztán még mielőtt kitalálhattam volna, hogyan, kiszálltam a párás tuskabinból, visszaléptem a hétköznapi rutinba, hogy gondolkodni se legyen időm olyan felesleges dolgokon, hogy hogyan.

Azt mondták nekem, ez mintaélet. Hát erre képeztek az iskolában.

Ez kötelesség, kérem szépen. A pipagyártás. Pénzem, az van; otthonom, az van; meg barátaim, azok is vannak. Egy tökéletes Gáborom is van, meg persze egy tökéletes Klárám. Gyönyörű házam, életnyi hitelem.

Pipa, pipa, pipa. Minden pipa. Az egész életem egy pipa. Én magam vagyok a pipa.

A mintaélet mintaállampolgára. Nem csal, nem lop, nem hazudik. Követ, teljesít, kibír. Teszi a mintaéletnyi tisztes dolgát.

Minek bonyolítani ezt olyan felesleges dolgokkal, hogy hogyan, meg miért? Hát azért, mert.

És bár érzem, hibádzik a gépezetem, hogy a nagy fenéket, ez nem mintaélet, engedjetek, végül mindig megnyugtatom magam, hogy senkit sem érdekel. Engem se kéne. Nem lehetetek telhetetlen. Úgyis többet kaptam, mint kértem.  

További cikkek: