„Mintha épp most akarnánk lejönni a heroinról” ─ Avagy mit tesz velünk a szívtörés? Téma: Psziché

Elcsépelt fogalom lett a szerelmi bánat, klisévé nőtte ki magát. Az első olyan klisé, amibe úgy érezzük, bele lehet halni. Kezeket fel, ki érezte már úgy, hogy hónapokkal, akár évekkel később sem tudott nyugovóra térni egy szakítás fölött, és egy istenért se tudta kiverni fejéből az illetőt? Ha felismerted magad, olvass tovább. A szívtörés sokkal, de sokkal ravaszabb annál, mint gondolnánk. Ez a cikk az alábbi TED videó lenyomata.

Hol vagy, racionalitás?

Rájöttem, hogy nem bízhatok meg abban, amit az agyam szívtöréses állapotban mond nekem. Szomorú, de be kellett vallanom: az elmém ekkor elveszti racionalitását, épeszűből sült bolonddá válik. Becsap, manipulál, rabul ejt. Kicsit olyan, mintha titkos összeesküvés-elméleteket gyártanék magam ellen. “Mégis mi a fészkes fene bajom van?”, “Ennyire gyerekes lennék?” – kérdeztem magamtól állandóan. A világ leggyengébb, legnyomorultabb és legsebezhetőbb emberének éreztem magamat – és ami azt illeti, voltam is.

Végeláthatatlan ürügykeresés

Nekünk, embereknek, tudnunk kell a miérteket – nem kivétel ez alól a szakítás miértje sem. Mégis, ha összetörik a szívünket, a tálcán kínált indokot gyakran nem akarjuk elfogadni. Én legalábbis nem akartam. Elutasítottam és azt mondtam: “Nem, valahol máshol van a gond, és meg kell tudnom, hol!”, “Nem, biztos több van a háttérben!”. Kerestem az okot, ami igazából nem is létezett. Meggyőződésem volt, hogy valahol elrontottam, valahol máshol hibázik a dolog, ez még helyrehozható, ezért másodpercről másodpercre újra levetítettem magamban a találkozásainkat. Újraéltem őket. Újra és újra lejátszottam magamban a múltat – persze leginkább csak a gyönyörű emlékekkel.

Ekkor kezdődik az idealizálás

Az emlékeimben járva idealizáltam a személyt, piedesztálra emeltem, és minden másodpercben meggyőztem magam arról, hogy ő a tökéletes. A nekem való. Az én emberem. Hiszen senki más nem váltott ki olyan érzéseket belőlem, mint ő. Senki más nem tudott annyira megnevettetni, mint ő. Hagytam, hogy az agyam cikázzon a gyönyörű emlékek között, és öntudatlanul szépítettem meg egy valójában közel sem annyira gáláns és tökéletes úriembert. Elfelejtettem az összes rossz tulajdonságát, és csak a jókra emlékeztem vissza.

Az “elvonási tünetek” is megjelennek idővel

Olvastam egy cikkben arról, hogy a szerelmi bánat nem más, mint elvonási tünet. Ha a szívünk ripityára van törve, akkor ugyanolyan mechanizmusok generálódnak az agyban, mintha épp most akarnánk lejönni a heroinról – vagy más drogról.

Ekkor világosodtam meg: kőkemény elvonási tünetekben szenvedtem, és mivel nem kaphattam meg a napi adagomat, az emlékeimhez és a reményeimhez fordultam. Azzal nyugtattam magam, hogy most egy rejtélyt, egy kódot oldok meg, az igazi okot keresem, már közel vagyok a megoldáshoz (pedig amit valójában csináltam az az, hogy az emlékekkel „belőttem” magamat).

A drogfüggők tudják, hogy függők. Tudják, hogy mikor lövik be magukat. De a szívtörött emberek nem (csak ha nagyon tudatosak). Piszok nehéz valami olyanból kigyógyulni, amiről nem is tudjuk, hogy mi – főleg, ha nem értjük, hogy a tünetek miért nem csillapodnak. Hát ezért. Fel kellett ismernem, hogy minden elküldött üzenettel, közösségi média stalkolással, nosztalgiázással, ürügykereséssel, rejtvényfejtéssel, reménykedéssel, újraéléssel csak tápláltam „függőségemet” – konkrétan saját magam álltam a gyógyulásom útjába.

Nem csata, hanem háború

A szerelmi bánattal való megküzdés nemcsak egy csatával ér fel, hanem egy háborúval. Egy háborúval, amit a saját elménkkel folytatunk le. Lehet, hogy átmenetileg megnyerünk egy-két csatát, de ha nem jövünk rá saját elménk tudatlan manipulálására, akkor el fogjuk veszíteni a háborút.

Rájöttem, hogy semmilyen általam kutatott, elképzelt indok nem fogja tompítani a fájdalmamat. Beláttam, hogy nem fogok találni egy olyan okot sem, amire hátradőlve csak ennyit mondok: oké, most már el tudom engedni. Nem kellett volna hibáztatnom magam, nem kellett volna táplálnom a reményeimet, és nem kellett volna megoldanom semmit – csak el kellett volna fogadnom azt, amivel nehezemre esett szembenéznem. Hogy vége van.

Senki sem immunis a szívtörésre

A szívtörést nem lehet elkerülni – ó, bárcsak! -, de ha felismerjük, hogy épp mikor „lőjük be” magunkat, hogy épp mikor idealizáljuk a személyt, hogy mikor élünk a múltban a jelen helyett, akkor lényegesen könnyebb lesz megnyerni azt a háborút.