Mire figyeljen a jövő generációja?

Az ember nem képes előre megjósolni a jövőt, csak találgatni tud. Nem tudjuk, hogy pontosan hogyan fog kinézni a világ 30-40 év múlva, ahogy azt sem, hogy a munkahelyek hány százalékát fogják átvenni robotok. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy példátlan forradalmak korát éljük, radikális változások tömkelege előtt állunk. Bonyolult és nehezen felfogható ez a mesterséges intelligencia, gépi tanulásos mizéria. Hogyan kellene felkészítenünk magunkat és gyerekeinket ezekre az átalakulásokra? Mit szükséges megtanulnunk ahhoz, hogy ne csak túléljük, de ki is teljesedjünk 2050-ben? A jövő generációjának milyen típusú ismeretekre lesz szüksége a 22. században? Ugyanis könnyen lehet, hogy a köz- és felsőoktatásban tanítottak jelentős része irreleváns lesz pár évtized múlva.

Ugyan miért?

Tudni kell, hogy régen az információ ritkaságnak számított: nem volt se televízió, se rádió, se internet. Na de most, a 21. században a félreinformálás és a fals adatok virágkorát éljük, egy kattintásnyira vagyunk az egymásnak teljesen ellentmondó beszámolóktól. Egyre bonyolultabbnak tűnik minden: sokkal egyszerűbb az első szembejövő információt elhinni, és az utánajárást mellőzni. A legutolsó dolog, amire a jövő generációjának szüksége lenne, az a még több információ.

Információ helyett…

A felesleges információ-túladagolás helyett az értelmezés elsajátítását kellene előtérbe helyezni: meg kell tanulni a lényeges és lényegtelen közötti különbségtételt, az ellentétes információfoszlányokból pedig tudni kell egységes képet alkotni. Ez ugyan triviálisnak hangzik, mindennapi alkalmazásával azonban sokunknak meggyűlik a baja. A tanárok ahelyett, hogy adatokat lapátolnának a diákok fejébe, önálló vélemény és gondolkodás megtanítására kellene hogy ösztönözzék a fiatalokat. Ha a generációnk és a jövő generációja képtelen a helyzet átlátására és az egységes kép formálására, akkor a jövő tulajdonképpen a véletlenen múlik.

Mivel azonban fogalmunk sincs, hogy hogyan alakul a világ és a munkaerőpiac 2050-re, azt sem tudjuk, milyen ismeretekre és készségekre lenne szükségünk. Lehet, hogy gyerekeinket vért izzadva megtanítjuk programozni, aztán 2050-re a mesterséges intelligencia ezerszer jobban fogja űzni ezt a mesterséget.

De akkor mit kellene tanítanunk/tanulnunk?

Sok szakértő a „négy K”, vagyis a kritikus gondolkodás, a kollaboráció, a kreativitás és a kommunikáció tanítása mellett teszi le voksát: állítják, hogy az iskoláknak ezen képességek fejlesztésére kellene irányulnia. Legalább ilyen fontos a változással történő megbirkózás képessége, hiszen ahhoz, hogy a rohamosan változó világgal lépést tudjunk tartani, folyamatosan újra kell fogalmaznunk magunkat.

Számítani kell a folytonosság és a stabilitás megszakadására

Egy tizenéves élete maga a változás. Nő a teste, fejlődik az elméje és a gondolkodása – miközben önmagát alkotja. 50 évesen azonban az ember már nem akar változást. A stabilitást keresi, hiszen nem akarja, hogy az a sok évtizednyi munka, amit készségébe, karrierjébe, világnézetébe és identitásába fektetett, az elpárologjon. Előröl kezdeni? Ennyi idősen? Akkorra már annyi munka van a régiben, hogy igencsak nehéz helyet adni egy újnak.

Azonban a 21. században már nem igen engedhetjük meg a stabilitást: Noah Harari könyve pontosan erről szól. Nem szabad a stabilitáshoz ragaszkodni, mert azzal csak a lemaradás van kockáztatva. Ahhoz, hogy játékban maradjunk, még 50 éves korunkban is folyamatosan újra kell alkotni magunkat akár egymástól teljesen eltérő ismeretek megszerzésével.

Egyre gyorsabban és egyre gyakrabban kell valami olyannal megbirkóznunk, amivel eddig még nem találkoztunk. Ott vannak például a manipuláló algoritmusok, a hiper intelligens gépek, az ember okozta katasztrófák, vagy pedig az évtizedenként változó foglalkozás követelménye – hogy a jövőről is szó essék. Ez egy korábban még sosem látott helyzet: mégis hogyan kellene eljárni egy olyan világban, ahol a mélyreható bizonytalanság mindennapos?

De akkor kire/mire kellene támaszkodni?

Egy változó világban a mentális rugalmasság és az érzelmi egyensúly a két egyik legfontosabb képesség. Itt jön a bibi: az iskolákban ezen készségek megtanítása jóval nehezebb, mint a képletek és az évszámok bemagoltatása. A jelenlegi oktatási rendszer tehát nem készít fel a jövőre.

Akkor a szülőkre kellene hallgatni? Kétségtelen, hogy szüleink rengeteg hasznos tanáccsal szolgálhatnak. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy egy mostani tizenéves és egy felnőtt ember két teljesen különböző világban nevelkedik és nevelkedett. Jót akarnak, de már nem értik azt a világot, amibe olyan felkészületlenül rohanunk bele, és amit a fiatalok is csak kapizsgálnak. A 21. század közepe és vége teljesen más lesz: az orbitális változások következtében már nem vehetjük biztosra azokat, amiket a felnőttek mondanak.

És mi a helyzet önmagunkkal? Ez már jobban hangzik, azt azonban ne felejtsük el, míg „magunkra” hallgatunk, lehet, hogy valójában a külső manipulációkra, reklámokra vagy agymosásokra hallgatunk. A gépi tanulás következtében egyre könnyebbé válik vágyaink és érzelmeink manipulációja. Az önismeret tehát sosem volt fontosabb, mint a 21. században. Mert az algoritmusok most is néznek: tudják, kivel találkozol, mit vásárolsz és hova mész. Ha szeretnél megtartani valamiféle kontrollt a személyes életed és a jövőd felett, ügyesebbnek és gyorsabbnak kell lenned a Facebooknál, az Amazonnál, vagy a kormánynál: jobban kell ismerned önmagadat, mint nekik.

További cikkek: