Nektek nem hiányoznak a gimnazista évek?

Ó, azok a gimnazista évek! Persze akkor még nem értékeltem őket valami nagyon, sőt. Úgy éreztem, megőrjít, hogy minden áldott nap ugyanúgy 6:30-kor szól az ébresztőóra, hogy ugyanazt a müzlit eszem reggelire, hogy ugyanabban a dugóban, ugyanazt a reggeli rádióműsort hallgatva zötykölődök az iskolába. Általában a nap további része sem telt változatosabban, ugyanazok az órák, ugyanazok a tanárok és ugyanazok a diákok vettek körül minden egyes nap, 8 egész éven át.

Akkor még nem értékeltem, ma viszont gyakran megfogalmazódik bennem, hogy talán a gimnazista éveim voltak a csúcséveim. Habár ez nem a Benjamin Button különös élete, én azért szívesen lennék újra kamasz.

Biztonságot nyújtott

Amit 12. osztályra unni kezdtem, az ma kifejezetten hiányzik. A rendszeres kelés, becsengetés, kicsengetés, délutáni sport és esti fekvés olyan rutint teremtettek az életemben, amelytől mindig nyugodt voltam. Minden kiszámítható volt, nem kellett szembenéznem semmilyen váratlan fordulattal, semmi sem adott okot a stresszre, az aggodalomra.

Ingyen volt

Ingyen laktunk otthon és ingyen tanultunk – ma már értjük, mekkora luxus volt gyereknek lenni. Ilyen-olyan támogatással olykor még osztálykirándulásokra is potom összegekért járhattunk, a menzára befizetett díj pedig olyan nevetségesen alacsony volt, hogy ma a gyorséttermek kasszáinál többször is visszasírjuk mind a csokiöntetes piskótát, mind a leves állagú tejbegrízt.

Rendszeres étkezést biztosított

Apropó piskóta! Lehet, hogy untam ugyanazt a nyuszis gabonapelyhet enni minden reggel, de akkor még legalább nem kellett görcsölnöm azon, hogy egyáltalán telik-e reggelire. Mert hát fiatal felnőttként, külön költözve már ezerszer is meggondoljuk, mire költünk és mire nem, és lássuk be, a nyuszis gabonapehely gyakran alul marad. A tízórait már meg sem említem. Pff, tízórai, na persze, álmainkban!

Burokban éltem

A gimnázium mindvégig arról szól, hogy felkészítsen az érettségire és a felvételire. Éveken át csak azért tanulunk, hogy utána végre elkezdhessük a felnőtt életünket. Elhisszük, hogy bármi lehetséges, elhisszük, hogy akárkik lehetünk, dédelgetjünk az álmainkat, szövögetjük a terveinket. Aztán leérettségizünk és… nem rögtön másnap, de igen hamar képen töröl a valóság, miszerint a felnőttkor, amire annyira nagyon vártunk, nem feltétlenül jelenti a vízióink beteljesedését, a céljaink elérését, sőt. Gyakran kipukkad a lufi, olyan hangosan, hogy a fülünk józanítóan csengeni kezd utána.

Nem volt tétje

Persze, megpróbálták elhitetni velünk, hogy a házi feladat hiánynak, az egyesnek és az igazolatlan hiányzásnak súlyos következményei lesznek, de legyünk őszinték, azért ezt mi sem igazán hittük el. Mit nem adnék azért, hogy a legnagyobb félelmem újra egy karó vagy egy ellógott énekóra legyen! A felbontott munkaszerződés, a kilakoltatás, az elmulasztott kreditekért fizetett súlyos összegek és a diákhitel törlesztőrészletei ma már jóval ijesztőbben és komolyabban hangzanak.

Barátok vettek körül, minden nap

8 éven át minden áldott tanítási napon bementem az iskolába és találkoztam a barátaimmal. Együtt rettegtünk az angoltanártól, együtt aludtunk a hátsó padban biológián, együtt puskáztunk fizikaórán, együtt tanultunk a német dolgozatokra. Mivel minden nap találkoztunk, megosztottunk egymással mindent, még a legapróbb és legjelentéktelenebb hülyeségeket is, nem maradtak elmeséletlen történeteink. Hét elején közösen terveztük meg a hétvégi bulit, hétfőn pedig közösen ültük végig a túl jól sikerült péntek estéből született rendkívüli szülői értekezletet. A legkevésbé sem túlzok, amikor azt mondom: együtt nőttünk fel. Ma bezzeg mindannyian másik egyetemre járunk, máshol lakunk, máskor megyünk Erasmusra. A fáradt reggel 8-as gengelések és a talajszőnyegeken elkummantott tesi órák már mind a múlt homályába vesztek.

Ó, azok a boldog gimnazista évek! Kár, hogy véget értek.

További cikkek: