Nem az egyedüllét a rémisztő, hanem az, ha közben nem vagy kibékülve önmagaddal Téma: Psziché
Az ágyamban fekszem, már éjjel egy óra is elmúlt. Szorosan ölelem a plüss elefántomat a mellkasomhoz, mintha attól könnyebb lenne. Pedig nem lesz. Tudom, mert már nem az első alkalom. Csak fekszem és mereven bámulom a sötétet, mintha ott bújna meg a válasz a fejemben kavargó gondolatokra. Emlékszem, először három és fél éve fogott el az érzés: egyedül vagyok.
Ez a mondat burjánzott el az akkori elmémben, ami egy vers formájában nőtte ki magát teljessé. Rettegtem ettől az érzéstől, mert ismeretlen volt számomra. Pedig már máskor is voltam egyedül, magamra utalva, csak én a gondolataimmal, de már akkor féltem tőle. Folyamatosan izzott a fejemben, mintha vassal égették volna bele. Mostanában jöttem rá, hogy az más volt. Ez, amit most is érzek, nem annak a szónak a megfelelője.
Azt hiszem, húszévesen kezdtem el pörögni azon, hogy egyedül maradok életem végéig. Az érzés akkor fogott el, amikor a legjobb barátnőm az akkori barátjával volt. Ekkor ijedtem meg először. Hogy most háttérbe fogok szorulni. Egyedül leszek. Barátok, család és minden nélkül.
Még nem volt kapcsolatom. Nem tapasztaltam meg azt, hogy milyen, amikor úgy szeretnek, ahogy arra neked szükséged van. Milyen, amikor csak odabújsz valakihez és megnyugszol. Amikor a könyvekben leírt szikra lángra kap. Vagy csak simán milyen, amikor valakinek te vagy a világ közepe. Tudom, ezek mind nagyon közhelyesnek, gyermekinek tűnnek, én mégis így képzelem el.
Kerestem magamban a hibát, ami miatt nem vagyok szerethető. Igyekeztem mindenre odafigyelni, hogy a lehető legtökéletesebben csináljam: diétáztam, edzettem és drasztikusabb módszerekhez is folyamodtam. Elolvastam minden tanácsot a női magazinokból a „10 tipp, hogy hogyan raboljuk el egy férfi szívét 10 másodperc alatt”-tól, a „Mi az, amit a férfiak szeretnek az ágyban?” című cikkekig.
A gondolat tehát, miszerint egyedül leszek életem végéig, úgy üldözött, mintha végtelen fogócskát játszott volna, amiben mindig én vagyok az, akit kerget. Az egyedüllét futott utánam, én pedig futottam előle, makacsul hajszoltam a szeretetet.
És mindig vesztettem.
Mert mindig belefutottam egy falba, amit a szeretet még át tudott ugrani.
Sikertelen randikísérletek, találkozások és flörtök lettek az eredményei, amiktől még inkább összezuhantam és még rosszabbul éreztem magam. Tudattalan önpusztításba kezdtem, amivel pont az ellenkezőjét értem el annak, amit szerettem volna.
„Akkor se lehetek egyedül, mert megérdemlem, hogy szeressenek.” Ez volt a fejemben és igyekeztem elérni, csakhogy már teljesen kifordultam magamból. Ez sokáig nem tűnt fel, csak miután már mindenkit eltaszítottam, aki kicsit is számított. És ez volt a pofon. A felismerés. A folyamatos bukások, önsanyargatások, lelki- és egészségügyi traumák után végül be kellett lássam: ezt valahol mélyebben kell megoldanom.
Egy nap elkezdtem lassítani, majd némi fokozatosság után szépen megálltam, nem futottam tovább, megvártam az egyedüllétet, hogy utolérjen és megbarátkozzunk. Elkezdtem tudatosan foglalkozni magammal.
Elvittem magam ebédelni, meghívtam magam egy mozira, elmentem shoppingolni vagy túrázni a természetbe, sütöttem magamnak süteményt, beültem egy kávézóba olvasni, utaztam egyet, játszottam a kutyámmal, rajzoltam egy képet, elmentem az edzőterembe, elkezdtem ismerkedni – csak úgy. Idővel egyre kisebb tehernek éreztem az egyedüllét gondolatát. Egyre kevésbé zavart, hogy egyedül vagyok. Sőt, élveztem is.
Rájöttem, hogy nem az egyedüllét szomorú és ijesztő, hanem ha úgy vagy egyedül, hogy közben nem vagy kibékülve önmagaddal. Hogy szeressen egy rajtam kívülálló személy, ha én nem adok magamnak elég szeretetet?
A közhelyek is alapszanak valamin, többnyire igazságon véleményem szerint. Ez bármennyire is az, úgy gondolom, hogy érdemes tisztában lennünk saját igényeinkkel, képességeinkkel és tudásunkkal. Nem csak a külsőségekre és az önajándékozásra gondolok. A belsőre is.
Adj magadnak időt, figyelmet, tiszteletet! Állíts szabályokat, legyen, ami motivál, amivel felvidítod magadat a nehéz időkben! Légy tudatos és előrelátó, legyenek céljaid, amikért tehetsz! Egy jó alapra épült nő jellemét egyetlen kapcsolat, trauma, rossz hír vagy ember sem tudja porig rombolni. Így sokkal izgalmasabb az út, mint menekülve. Én is sokkal több mindent veszek észre.
Például azt, hogy nem egyedül voltam. Sohasem voltam egyedül. Egyszerűen csak magányos. Féltem magammal egyedül lenni, féltem szembenézni önmagammal. Mindig fáj, amikor szembe kell néznem a hibáimmal. Mint most is. Mintha szabad kézzel ásnék egy csontszáraz földben. És mégis: megéri. Folyamatosan kincsekre lelek, főleg, ha ásónak ezeket a kérdéseket használom: Mit teszek? Miért teszem? Mit tettem, mielőtt ez lett? Mi az én szerepem ebben? Hogy reagáltam? Legközelebb hogyan kéne?
Nem mondom, hogy mindig sikerül. Ahogy azt se, hogy tökéletesen jól vagyok. De törekedhetek a jobbra. Tehetek magamért és kihozhatom mindenből a legjobbat. Sajnos ez nem egy olyan tanmese, aminek a mainstream filmekhez hasonló „happy end” a vége. Azóta se találtam meg a „lovagomat”. Azt viszont tudom, hogy ha szeretem saját magamat, azzal megkönnyíthetem a saját életemet.