Nem élhetünk (állandóan) mintaszerűen

Valaki ma megszületett, valaki szerelmes lett. Valaki ma túlélt valamit, ami megölhette volna, valaki ma hosszú évek után, de meg tudott bocsátani. Valaki ma visszanyerte élete szerelmét. Egy másik ember büszkévé tette a szüleit. Olyan is van, aki sok-sok gyötrődés árán, de végre el tudott engedni egy számára ártó dolgot. 7.5 milliárd ember közül valamennyi élete egyik legszebb napját élte át, mégis lehet, hogy neked épp az egyik legrosszabb volt – vagy majdnem a legrosszabb. Igenis összecsaphatnak felettünk a hullámok, ott lehet torkunkban a gombóc, szájunkban a gyomrunk, szemünkben az aggodalom, lábunk alatt a mélypont. Hiszen be kell látnunk: nem élhetünk tökéletesen. Hiába várnánk el ezt magunktól, és hiába érezzük azt, hogy a társadalom is kötelez minket a tökéletes élet fantazmagóriájára.

De álljunk meg egy pillanatra, ki mondta, hogy az életet mintaszerűen kellene élni?

Húszas éveink derekán hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a pillanat hevében kell megváltanunk a világot. Úgy érezzük, az óra nem csak hogy megállíthatatlanul, de egyre gyorsabban ketyeg. Sokan lehetetlen feladat elé állítják magukat teljesen feleslegesen: úgy gondolják, hogy egyszerre kell egyetemre járni, munkát vállalni, lakást vásárolni, könyvet írni, világot bejárni, vállalkozást elindítani, cicát örökbefogadni, 6 különböző hobbit kipróbálni, harmadik nyelvet tanulni – és még sorolhatnám. Dehogy kell. A fiatalkor nem arra van, hogy az aggodalmak és a felelősségek felemésszenek. A jövőnek egy olyan illúziónak kellene lennie, amire szívesen gondolunk még a tengernyi nehézség ellenére is.

Az élet nem mindig csillámpor, unikornis és szivárvány: és ha néha elegünk van már a világból, az emberekből, a kötelességekből, a rohanó életből, a szűnni nem akaró stresszből és hajtásból? Ha kicsúszik kezünk közül a gyeplő, és napokat töltünk az ágyban a felelősségektől jó messze? Hiába tűnik úgy, hogy a mintaszerű, tökéletes élet a legjobb megoldás, nem feltétlenül az: elvégre, egy jó tanuló nem feltétlenül tehetséges. Egy gazdag ember nem feltétlenül boldog, ahogy egy szingli ember sem magányos. Egy diploma nem garantál valódi tudást, és egy 250 négyzetméteres luxuslakás sem valódi otthont.

A Honnan tudod? című filmben érzik a lényeget, még ha ezt csak a párkapcsolatra vetítették is le: “Aggódni kezdtem, hogy mi lesz veled. (…) Ha kifogsz egy olyan embert, aki azt hiszi, hogy az aggodalmad idegbaj. Aki nem ismer téged, aki azt akarná, hogy normálisabb legyél, és meg akarna változtatni. Aki nem ilyennek szeretne, aki nem hagyna meg olyannak, amilyen vagy. Azt gondoltam, hogy én meghagynálak. Ez nekem való feladat lenne az életemben.”

További cikkek: