Nem gondolom, hogy a férfinak kellene fizetnie az első randevún Téma: Psziché

Hallottam már mind férfiaktól, mind nőktől egymásnak teljesen ellentmondó nézeteket és elvárásokat az első randis fizetéssel kapcsolatban, így hát magam is elgondolkodtam. Ínyenc és megosztó téma, én pedig nagyon szeretem az ilyeneket, mert ezekről szerintem jó beszélni/gondolkodni/normálisan vitázni/érvelni, mert sosem árt, ha egy plusz szemszög kerül a két fél látókörébe. Lássunk is hozzá.

Tudom, hogy vannak olyan nők, akik szentül hiszik, hogy a férfinak kutya kötelessége fizetnie az első randevún, hiszen “úgy illik”, “úgy szokás”, meg amúgy is, “úgy vagyunk kódolva”, “ezt tanították nekünk otthon”, és nézzük csak meg, “ez van leírva az illemtankönyvekbe”. Viszont tudom azt is, hogy vannak olyanok is – nem sokan, de azért vannak -, akik szerint ezt még az etikai kódexek és a neveltetések ellenére sem kellene elvárni, sőt, akik még a gesztusértékű “hagyd csak, majd fizetem!”-et sem hiányolják az est végéről, amennyiben az elmaradna a férfi részéről. Én az utóbbi kategóriába tartozom – már jó pár éve.

Tudom, tudom… Ha ezerszer nem, akkor egyszer sem kaptam meg ismerőseimtől/barátaimtól/családtagjaimtól/úgy cakkumpakk az egész univerzumtól, hogy ezzel a nézettel – nagy valószínűséggel – teljesen egyedül vagyok. De ennek ellenére is változatlan a véleményem: nem gondolom, hogy a férfinak lovagi kötelessége fizetnie az első randevún – vagy egyáltalán felkínálnia eme cselekedetét.

Az a szép és az az illendő, ha az első randevún a férfi fizet?
Bevallom, tinédzserként még úgy lettem szocializálva, hogy a férfinak illendő fizetnie, hiszen az olyan úriemberes, férfias gesztus, de minimum ildomos felkínálnia, elvégre, milyen “férfi” az olyan, aki nem tesz úgy. Azt is látom, hogy nem csak én nevelkedtem így, hanem rajtam kívül talán mindenki; az évek során azonban mégis kiforrt bennem a gondolat, miszerint ez közel sem mérvadó, elvárandó, követelendő, vagy egyáltalán: igényelendő.

Úgy érzem, a 21. században már tényleg nem az.

Hogy miért?
A nők jogosan próbálják megtörni a férfiak és a nők közötti megkülönböztetéseket, gender gapeket, jogosan küzdenek az egyenrangú megítélésért és fizetésért. De kérdem én: munka után, miután lényegében egész nap azon munkálkodtak tudat alatt, hogy bebizonyítsák, munkájuk ugyanannyira értékes, mint a férfiaké; személyükben ugyanannyira jó vezetők, mint a férfiak; ugyanolyan életrevalóak és okosak, mint a férfiak; ugyanannyi fizetést érdemelnek, mint a férfiak; akkor miért várják el szinte alanyi jogon, hogy a nap végén a férfi állja a cechet? Vagy legalább, hogy a gesztus meglegyen? Ha pedig elmarad, akkor az minimum 100 pontnyi hátrány, de inkább megbocsáthatatlan bűn, mert ezek szerint a férfi nem több egy smucig, garasoskodó gazembernél, akit az anyja nem tanított illemre.

Hogy is van ez?

Egyszerűen nem értem. Az egyenrangúság során a randevú és a fizetés – akár már maga a kezdeményezés! – miért kellene, hogy kivételt képezzen?

Fifti-fifti
Sosem tartottam a férfi részéről a fifti-fifti megoldást modortalannak, bunkónak, esetleg smucignak – így tartom fernek, egyenrangúnak, olyan 21. századinak. Viszont hallottam már a saját fülemmel, hogy egy lány ismerősöm azért nem adott esélyt egy 2. találkozóra, mert a férfi felezni akart az elsőn, még csak fel se kínálta, hogy meghívja. Ennyi. Mert ugye, milyen férfi az ilyen. Ezzel ásta el magát a delikvens örökre, amit igazából a mai napig próbálok megérteni a lány részéről.

Az igazság az, hogy nem attól válik valaki férfivá a szememben, ha meghív valamire. Nem derogál, ha hagyja, hogy kifizessem a saját kávém, sütim, ebédem; vagy ha látom, ő is a felezést tekinti egyértelműnek, magától értetődőnek. Ekkor nem írom le a személyiségét, nem látom férfiatlannak, nem indul hátrányból. Persze, nyilván, ennek is vannak stációi: nem csapok őrületes, hisztis patáliát, ha érzem, partnerem ragaszkodik ahhoz, hogy meghívjon, vagy mert érzem, részéről ez már inkább férfi-becsület-önértékelési dolog. Ekkor megköszönve elfogadom, viszont alapvető gesztusnak tartom, hogy a második randevún majd visszahívjam.

„De a gesztus igenis kell…”
Egyre inkább úgy vagyok vele, hogy a gesztus a szándék komolyságában merüljön ki, ne pedig az anyagiak rendezésében. A gáláns, illedelmes, férfias viselkedés számomra nem az, ha egy odavetett „hagyd csak” kíséretében elpakoltatja velem a pénztárcámat. De nem ám: számomra az udvarlás nem az anyagiak rendezéséről szól, és nem értem, hogy sokan miért teszik egy kaptafára a kettőt. Mintha kéz a kézben járna, egyik nélkül nem létezne a másik. Igen, az apró gesztusok fontosak, mint mindenkinek, nekem is, de hogy részemről nem kapcsolódik a számla kifizetéséhez és a borravaló nagyságához, az fix: sokkal többet ér, ha lesegíti a kabátom, ha kihúzza nekem a széket, ha emlékszik egy apró, de fontos megjegyzésemre, vagy ha udvariasságból kísér haza – nem pedig egyéb remények miatt.