Nem hiszem, hogy máshol zöldebb a fű Téma: Karrier

Egyre több fiatal hagyja el az országot a szebb és jobb jövő reményében. Vannak, akik már az érettségi után külföldre mennek, vannak, akik a felsőoktatás utolsó éveiben, az Erasmus program elvégzése után maradnak kint, és vannak, akik a friss diplomájuk társaságában repülnek a határon túlra. Itthon pedig nem marad más, mint Index cikkek „Úristen, kiürül az ország?” típusú főcímekkel. Sajnos valóban egyre kevesebb az olyan fiatal, aki még itthon tervezi a jövőjét. Én egy vagyok közülük.

El lehet menni

Szeretnék valamit előre tisztázni. Persze, utazni lehet, sőt kell is! A külföldi tapasztalatszerzéssel semmi gond sincsen, a külföldi tanulmányi- és gyakornoki programok egyaránt rengeteget taníthatnak nekünk. Nincs baj a határon túli élményekkel, de szerintem fontos lenne, hogy ne örökre tervezzük az ország elhagyását, hiszen az nem old meg semmit sem. Hinni kell abban, hogy a saját hazánkban is élhetünk jól, hogy itt is lehetünk boldogok, hogy itt is alkothatunk nagyot. No és persze nem elég hinni benne, de tenni is kell érte.

Hülye lennék elmenni

Imádom az országomat, imádom Budapestet és nem tudom elképzelni, hogy egy másik országban válasszam ki a törzshelyeimet, hogy egy másik városban keressem meg a legjobb palacsintázót, a legjobb kávézót, a legjobb zenéket játszó kocsmát. Nem tudom elképzelni, hogy másik városban bolyongjak a randevúimon, hogy egy másik város buszútvonalait tanuljam meg, hogy egy másik város metrófelújításait viseljem el. Nem igazán látom magamat sem a fényvillamos, sem a kivilágított rakpart, sem pedig a Halászbástya panorámája nélkül. Nem hiszem, hogy képes lennék a Bikás parkon kívül máshol sétáltatni a kutyámat, és azt sem gondolom, hogy a 22. kerületnél találnék alkalmasabb zöldövezet a családalapításra. Budapest a szívem csücske, azt pedig nem szokás csak úgy magára hagyni, nem igaz?

A családfám is ideköt, mindenkim itt él. Tudom, hogy klisének hangzik, amit már automatikusan elengedünk a fülünk mellett, de tényleg nagyon igaz: csak egy életünk van, és az az egy szemnyi élet bizony nagyon törékeny, nagyon rövid és nagyon hamar elszáll. Mégis miért tölteném a szeretteimtől távol ezt a kevés időt, ami jut? Mire fel, miért cserébe áldoznám be az emberi kapcsolataimat? A pénzért? A sikerért? Hát milyen világ az olyan, ahol a mérleg a materiális javak felé dől? Nem Skype-on keresztül szeretném látni a szüleimet, a testvéreimet és a barátaimat, nem emojik segítségével akarom a tudtukra adni, hogy fontosak nekem.

Nem hiszem, hogy máshol jobb

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szomszéd fűje zöldebb, hogy máshol kolbászból van a kerítés, ám nem gondolom, hogy ez igaz volna. Minden országnak megvannak a maga bajai, minden kormány háza tájékán lenne mit sepregetni és mindenhol találni kemény kihívásokat. Persze, vannak országok, amiket képtelenség lenne egy lapon említeni, ha épp az életszínvonalukat vizsgálnánk, no de Magyarország tényleg olyan szörnyű és élhetetlen volna?

Miért nem kezdünk hozzá itt a karrierépítéshez? Miért nem próbálunk meg itt megdolgozni egy olyan fizetésért, amiből megélhetünk majd? Miért nem teszünk meg mindent azért, hogy itt maradhassunk? Miért nem megjavítani próbáljuk azt, ami rossz? Hiszem, hogy az lenne a feladatunk, hogy jobbá tegyük a hazánkat, hogy a gyerekeinknek egy olyan országot teremtsünk, ahol ők is szívesen maradnak majd, amit ők is örömmel neveznek a hazájuknak. A hazájuknak, melyből egy embernek jobbára csak egy lehet.