„Nem hittem el, hogy ennyit ér egy hajléktalan élet” – Egy szociális munkás története Téma: Psziché

Saját traumám miatt döntöttem úgy húszévesen, hogy segítőkezet nyújtok az elesetteknek. A legalján akartam kezdeni, a hajléktalanoknál, akiknek ─ ha úgy tetszik ─ mi, „utcások” vagyunk a család. Bevallom, amikor még pályakezdő voltam, új hivatásomat titkoltam a baráti társaságomban. Féltem, mit gondolnak. Hogy majd úgy néznek rám. És bár annak ellenére, hogy volt olyan barátom, aki szerint „ha valaki csövessel dolgozik, akkor az olyan is”, most örömmel osztok meg veletek egy igaz történetet. Ha arra a kérdésre keresitek a választ, hogy milyen az élet szociális munkásként ─ azon belül pedig milyen hajléktalanokkal foglalkozni, hogyan lehet bírni lelkileg a nehezebb pillanatokat ─, akkor olvassatok tovább. A történet bár novellaszerű, minden szava igaz. Csak a neveket változtattam meg.

„Félóránként bejelentik, ám a kutyája nélkül nem hajlandó beülni a krízisautóba. Végül is megértem. Én sem tudnám otthagyni a bercit.” – Röhrig Géza: Angyalvakond

2018 decemberében sétáltam be először a hatalmas barnára festett vaskapun. Olyan kavicsos parkoló vezetett be az épületbe, amilyet az ember szeme csak a tüzéptelepen lát. Itt-ott kisebb nagyobb fákat fújdogált a hűvös, viharos szél. Összehúzódzkodva siettem be a világossárga, omladozó épületbe. A portához érvén mindig lelassítottam egy „jó reggelt, hogy vagy”-ra, és már suhantam is tovább.

Hosszú folyosó vezetett a matt fehérre festett huszonhatos ajtóig. A neoncsövek vibráltak, volt, amelyik már nem is világított. Pedig tegnap még szóltunk is Károlynak, hogy jó volna, ha ránézne, mert nem olyan jó kaland a sötét folyosón botorkálni télvíz idején. Károly korábban hajléktalan volt. Az egyik belvárosi kerületben látogattuk minden szerdán sok éven át. Aztán egyszer csak, egyik napról a másikra, absztinenciát fogadott. Azóta dolgozik a cégnél. Karbantart itt mindent. Még szolgálati lakása is van. „Maga a tökély!” ─ fogalmazott, amikor egyik reggel összetalálkoztunk, és megkérdeztem tőle, hogy mégis miújság.

Az ajtóhoz érve kivettem a zsebemből a kulcsot, és már fordítottam is a zárat. A fogasra akasztottam a télikabátom, lepakoltam a holmimat, papucsot húztam, és a gép elé ülve próbáltam felvenni az aznapi fonalat. Az asztalon papírfecnik hevertek, a naptárban egyetlen szabad helyet sem lehetett találni.

„Blaha után el kellene menni látogatóba a Dankóba, vagy a Szobiba. Inkább oda, az közelebb van. Aztán meg ne felejtsétek el a déli szállítást se, tegyetek járókeretet az autóba, mert Szabó néni már nagyon nem bír járni. Aztán utána kiosztani az adományokat, meg azt se felejtsétek, hogy hívnak majd minket az élelmiszerbankosok.”

Valahogy így kezdődött a krízisidőszak. Novembertől áprilisig tart rendszerint, a hideg miatt.

Hálózsákkal meg meleg ruhákkal teli raktár, polifoamtól megrogyott polcok. Napindításképp forraltam vizet a szokásos barnacukros kávémhoz, elkevergettem és kimentem az udvarra. Előfordult, hogy húzósabb napokban egy cigarettát is elszívtam. Az asztalnál egy papírfecnit szorongattam, majd szürcsölni kezdtem az instantomat. Születési dátumok, helyszínek, mentő rendszám, egy kliensünk neve és egy telefonszám díszelgett rajta azzal a megjegyzéssel, hogy: „Légyszi, hívjátok fel, érdeklődjetek, tegnap elvitte a mentő!” Bepötyögtem hát a számot a telefonba, majd tárcsáztam. Én egészen addig hittem a kollégák szavaiban, hogy halálesetet nem közölnek telefonon. Tévedtek. Kinyomtam a telefont, visszakullogtam az irodába, leültem a forgósszékbe és csak bámultam a falakat. Nem hittem el, hogy ennyit ér egy hajléktalan élet, pedig akkorra már sokat hallottam a „Lépj túl rajta, ezek hullanak!”, meg „Mit sajnálsz rajta? Csöves!” mondatokat. Sosem értettem. Pláne akkor, amikor barátoktól hallottam. Az járt a fejemben, hogy mi lett volna, ha. Ha gyakrabban látogatjuk. Ha észrevesszük korábban, hogy mennyire lerobbant.

Időközben megérkezett a kolléga, és a kocsiba runtinszerűen kezdtük bepakolni a téli holmikat, felvettük a szinte uniformisként használt sötétkék dzsekiket, majd nekiindultunk a városnak. Az utak fagyosak voltak, nem is sikerült mindig egyenesbe tartanom az autót. Azt a hatalmas szürke autót, amit akkor még csak pár hónapja vezettem. Néha még gondban voltam az utcanevekkel is, de akkor különösképp az idegesített, hogy szakadt a hó. Az ablaktörlő folyton törölte a szélvédőt, több-kevesebb sikerrel. Az autóban tapintható volt a feszültség. Engem meg nem eresztett a gondolat, hogy én itt valamit nagyon elrontottam. Hogy valamit nem vettem észre, amit nyilvánvalóan észre kellett volna.

Hirtelen, szinte a semmiből hasított belém vezetés közben a gondolat, hogy ma Marikát is meg kellene látogatnunk. Marika már vagy tizenöt éve utcán él. Amikor nagykorú lett, elhagyta a nevelőotthont, és utcára került. Nem volt pénze, nem volt semmije, csak egy kopottas bőrönd, amit még az egyik nevelője adott neki a csomagoláshoz. Némi ruha és egy Biblia lapult benne. Ezeket a kollégáktól tudom. Ugyan nem esett bele az útvonaltervbe aznap, de szerettem volna tudni, hogy bírja ezt a hideget. Sötétedett már, amikor a Kárpát utcára kanyarodtunk. Leparkoltunk, zsebre vágtunk pár gumikesztyűt, kézfertőtlenítőt, és a zömök barna pad felé vettük az irányt.

Az jutott eszembe, amikor húzkodtam ki a kesztyűt a papírdobozból, hogy mindig milyen furcsán néztek rám, amikor azt mondtam, hogy én csak nagyon indokolt esetben húzom azt fel. Valahogy úgy fogalmazhattam, hogy: „Hagyd már! Dehogy húzok, minek?”, miközben a szemem sarkából láttam, hogy ők már húzzák. Nem értették, hogy ami nekik majdhogynem természetes, nekem miért nem. Mert a kliens nem szerette. Mert én nem szerettem. Minden alkalommal elintéztem csak ennyivel. De ami mögötte volt, az sokkal több volt ennél. Akárhányszor a hajléktalanok szemébe néztem, bizonytalanságot és félelmet láttam. Nem akartam, hogy miattam újabb és újabb csalódás érje őket. Ezt persze sosem mondtam. Ahogyan most sem. Csak engedelmesen, mint egy jó gyerek, húztam elő a papírdobozból, és vágtam zsebre. Mert hátha. Hátha most lesz az a pillanat, amikor már én sem vonakodhatok.

Marika nem volt jól. Hatalmas volt a hasa a vizesedés miatt. Az arca is teljesen felduzzadt már. Nem panaszkodott ugyan most sem, mosolygott, amikor meglátott minket.
Mentővel nagyritkán elmegy, de a kezelés végéig szinte sosem marad. A bánásmódra panaszkodik, meg arra, hogy Dezsőék nem látogatják. Tekintete kétségbeesett és félelemmel teli volt.

Leguggoltam elé, miközben a kolléga a közeli fa tövében rágyújtott. Köré gyűltek Marika társai, valamit pusmogtak is, de nem figyeltem. De biztos voltam benne, hogy megy a cigi biznisz. Egyszerre voltam dühös és hálás. Ordítani tudtam volna, hogy kollégám miért hagy egyedül ebben a helyzetben, aztán pillanatok alatt megértettem.

Marika arcát néztem, egy könnycseppet pillantottam meg. A kezem a vállára tettem, és ugyan tudtam, hogy minden szavam hiábavaló, mondani kezdtem neki, amit szinte nap mint nap: hogy mentőt kellene hívni. Ő persze hevesen tiltakozott, mint már oly sokszor. Hogy ő aztán sehová se megy, nem hagyja itt a rengeteg cókmókot. Mert múltkor is, amikor elment a kórházba, nem vihette ám el mindenét magával, nem engedték a mentősök. Mutatta, hogy nézzem csak meg, azt a szatyrot sem vihette, amiben az üres sörös palackok voltak összegyűjtve. Szívesen mondtam volna, hogy persze hogy nem engedték, mert nekik az csak szemét. De nem szóltam. Tudtam, hogy akkor az a maroknyi esély is elszáll, amit akkor még láttam.

Felhúzta a ruháját, és mutatta a hasát. Hogy nézzem meg itt meg ott, ilyen meg olyan, és hogy szerintem mi lehet a baj. Finoman újra rápróbáltam vezetni, hogy a kórházban meg tudják majd állapítani, de én sajnos nem, mert csak egy mezei szocmunkás vagyok, nem értek az ilyesmikhez. Hebegett-habogott valamit, aztán megkérdezte, hogy van-e pezsgőtablettánk meg takarónk. Bólintottam, és a kocsi felé indultam, visszanézve pedig megjegyeztem, hogy ez sem fog segíteni… Egyre inkább féltem, hogy már semmi sem segíthet.

Odaadtam a pezsgőtablettát, az újabb takaróval meg betakargattam, és azt éreztem, hogy képtelen vagyok otthagyni. Kezem vállán pihent, guggoltam a mínusz tízben a Kárpát utcai padnál, és el kellett fogadnom, hogy itt vége van. Tehetetlennek éreztem magam, és újfent ordítani tudtam volna. Aztán felálltam és az autó felé indultam. Akkor láttam őt utoljára.

Két nap múlva kaptuk a telefont, hogy menjünk ki, mert a járókelők folyamatosan hívogatják a diszpécsert, és tegnap sem ment ki senki. A hívás után nem sokkal el is indultunk, arra gondoltunk, hogy ma már biztosan meg tudjuk győzni.

Kerestük Marikát, de nem volt a padon. Nem volt sehol sem. Körülnéztünk, Dezsőt pillantottuk meg a közeli trafik bejáratánál gubbasztva. Kérdeztük, hogy nem tudja-e, hogy merre van Marika, mert mindenki érte aggódik a lakótelepen. Nem szólt, csak megrázta a fejét. Épp indultunk volna tovább, amikor odajött hozzánk egy sorstársa a park felől, és lesütött szemekkel mondani kezdte, hogy „Marika az éjszaka kihűlt, kint voltak a mentők, próbálták újraéleszteni, de hiába, Marika meghalt.”

Egyik kezem az ajtót, másik a kormányt fogta. Könnyeimmel küszködtem, és csak bámultam ezt a sovány nőt. Néztem, és nem akartam elhinni, hogy ez történik. Nem akartam elhinni, hogy nem tettem meg mindent. Nem akartam elhinni, hogy egy részem vele ment.