„Nem lennék elégedett azzal az élettel, amelyben az én hivatásom deklaráltan az anyaság” Téma: Karrier

Sok mindent gondolok a Novák Katalin által nemrég prezentált konzervatív eszmefuttatásról, aminek jelentős része nem egyezik a társadalomból kiváltott mélységes felháborodással és a feminista vezényszavak indulatos skandálásával. Az alábbiakban mégsem ezt a gondolatmenetet kívánom cizellálni, hanem keblemre ölelem a bennem élő, személyes integritásom egy aprócska részét képező Betty Friedan-t. Hölgyeim és „elnyomóink”, igen, ma igazán irracionális feminista leszek. Hol is kezdjem?

Nagyon szeretek dolgozni

Őszintén, szívből nagyon szeretek dolgozni. Rendkívül furcsán hangzik, de már a munka puszta gondolata is örömmel önti el a szívem, valahányszor csak lehunyt szemhéjam mögött vizionálom a folyamatot. De álljunk meg egy röpke pillanatra: ebben a szent minutumban azért leszögezném, mielőtt a lángoló tekintetekkel kísért kommunistázás megkezdődne, hogy bár a fent említett gondolat valóban mutathat némi hasonlóságot a 20. század egyik csiszolatlan ideológiájával, nem a kommunista szellem elavult eszméi születnek épp újjá ifjonti ajkaimon – bármennyire is megtévesztőek a szavaim. Rövid töprengés után rájöttem, hogy esetleg nem így kellene fogalmaznom, ha a munka szót a hivatással helyettesítem, talán kevésbe hangzom a Rumcájszra hajazó méltán világhírű teoretikus elvakult tanítványának.

Becsülöm a munkát, tisztelem a munkást, igazán lenyűgözőnek tartom a hivatástudatot. Emelem a kalapom minden olyan személy előtt, aki jól dolgozik. Ez a hivatás lehet bármi: nemcsak a világ legjobb szívsebésze vagy legismertebb akrobatája előtt hajtok fejet, hanem bármilyen olyan individuum előtt, aki jó abban a szakmában, amelyben tevékenykedik. Szeretek dolgozni, azt is szeretem, ha más dolgozik, szeretem figyelemmel kísérni a munka folyamatát. Szeretek fejlődni, szeretem a terhelést, szeretem feszegetni a határaimat. De mi köze ennek negédes, konyhatündér miniszter asszonyunkhoz? Máris kifejtem.

Nem lennék elégedett azzal az élettel, amelyben az én hivatásom deklaráltan az anyaság

Novák Katalinnak rengeteg mindenben igaza volt, és lehetséges, hogy csak a sarkaiból teljesen kiforgatott, feje tetejére állított modern világ ültette a fejembe ezt a gondolatot, hogy másra is vágyjak. Összepréselem az ajkaimat, szánt szándékkal nem használom azt a szót, hogy „többre”. Erőnek erejével visszatartom a degradálást, mert nem értek egyet azzal, hogy a főállású anyaságot alantasabb dologként identifikáljuk, mint bármilyen egyéb hivatást. Igen ám, de mégsem választanám ezt egy életre.

Kompetens női példaképek

Világosan emlékszem az első pillanatra, amikor gyermeklelkem csordultig telt azzal az vággyal, hogy felnőtt koromra hivatást válasszak magamnak. Amikor kislány voltam, rengeteget forgattam Kertész Erzsébet a történelem prominens nőalakjairól írt ifjúsági regényeit, így történt az is, hogy egyszer a kezembe akadt egy bizonyos Florence Nightingale-ről. Aki nem lenne ilyen naprakész a gyermeklányoknak szóló histórikus regényekből, annak elmesélem, hogy a szóban forgó hölgy, Florence egy angol ápolónő volt az 1800-as években, sőt mi több, a modern nővérképzés és betegellátás reformjának kizárólagos szellemi atyja.

Csak úgy faltam a könyvet, teljes mértékben letaglózott főszereplőnk szívóssága, ereje, akarata, le voltam nyűgözve a küzdelemtől, hogy hogyan érvényesült egy kivételesen okos és erős nő kínkeservek árán a férfiak uralta világban. Miután végeztem az olvasással, hetekig el voltam telve az élménnyel, arról fantáziált ábrándos lelkem, hogy én vagyok Florence, aki összeszorított foggal, tűzön-vízen keresztül viszi az akaratát, és a hivatásának szenteli az egész életét.

Ez volt az első pillanat, amikor eldöntöttem, hogy nekem lesz egy hivatásom, amelyben a legjobb akarok lenni. Persze, tudom, hallom az ellenérveket – Edward Clarke is felbukkant a szürkeállományom dohos barázdájából –, hogy az anyaság is lehetne ez a hivatás, de képtelen vagyok erre úgy tekinteni.

A hivatástudat nemtől független

Szeretek dolgozni, szeretnék is dolgozni, szeretnék egy közeget, ahol a szakmai fejlődésem konstans biztosított. Szeretném szenvedélyes rajongással szeretni a munkámat, bármi is legyen az. Jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekel, hogy a vágyam természetes, evolúció által implikált bevésődés-e, vagy csak a 20. század feminista törekvései nyomán szétzilállt világ káros üzenetének hatása. Én ezen gondolat mentén képzelem struktúrálni az életem.

Az alábbiakban szigorúan saját gondolatok következnek, így kéretik fenntartásokkal kezelni

Nem tartom jónak, ha egy nőnek nincs munkája, hivatása, amiért szerelemmel rajong. Borsódzik a hátam a gyenge, önállótlan, szemernyi ambícióval sem rendelkező entitásoktól. Természetesen az, ha valaki hivatásos családanya, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy egy csekket sem képes egyedül befizetni, de nem rajongok a gondolatért.

Talán tévedek, de úgy vélem, hogy ha valakinek a gyereknevelés és a háztartás vezetése tölti ki az egész életét, akkor idővel törvényszerűen és elkerülhetetlenül be fog zárulni az ablak, amelyen keresztül kémleli a világot. Persze, tudom, egy gyermek felcseperedése páratlan és varázslatos dolog, melynek minden perce folyamatosan változó kaland, melyben élmény részt venni, de ezért a gondolatért sem rajongok.

Kislány koromtól kezdve nem szívlelem a gyenge, megmenthető, szótlan női karaktereket

Emlékszem, volt valaki, akit istenesen, testem minden porcikájával gyűlöltem. Amikor zsenge hajadon voltam, létezett egy rajzfilmsorozat, melynek címe 80 nap alatt a föld körül Willy Foggal. Amikor a történet főhőseit alkotó angol úriemberek – a rajzfilmben egy macska és egy oroszlán – kalandozásaik során eljutnak Indiába, megmentenek egy fiatal, sugárzóan gyönyörű hercegnőt, akit majdhogynem elevenen elégettek, mert a hagyomány szerint ezt kell tenni, ha a rendkívül gazdag és rendkívül idős férj eltávozik az égi vadászmezőkre.

A meseszép hercegnő neve Romy, aki ezután csatlakozik a kis csapathoz világkörüli útjukban. Romy hercegnő általában nem beszél, csak csilingelően kuncog a férfiak viccein, vagy Mr. Fog nevét sóhajtozza. Alig eszik, gyakran sír, és stresszhelyzetben rendszerint elájul. Én ezt szívesen írnám a sokk hatására jelentkező PTSD számlájára, és ez esetben máris kevésbé viszketne a tenyerem, de a rajzfilm bájos bugyutaságát elnézve nem erről van szó.

Nincs hivatalos, cáfolhatatlan válaszom a kérdésre, hogy vajon természetes viselkedésminta-e részemről az ambíció, az információéhség és a kalandozás, vagy csak bekebelezte engedelmes lelkemet a feminista propaganda.

Annyi biztos: a szabadságom a valaha volt legnagyobb kincsem.