“Nem szeretnék Kafka csavarocskája lenni” – Miért nem lesznek tanárok a fiatalok? Téma: Karrier

Fél hatkor még a fogadóórán vártam a szülőket. Aznap reggeltől órákat tartottam, délután egy verseny írásbeli fordulóján felügyeltem, a fogadóóra üres perceiben pedig épp a másnapi óráimra próbáltam felkészülni. A szomszéd asztaltól fáradt mosollyal biztatott mentorom, én pedig nem tudtam másra gondolni, mint hogy mekkora elismerést érdemel ő, és minden példaértékű pedagógusa ennek az intézménynek.

Ami nekem egy kicsit sűrűbb nap gyakornokként, az az ő rutinja évtizedek óta. Hozzá hasonlóan pedagógusok ezrei végeznek naponta pótolhatatlan és lelkiismeretes munkát, a rengeteg lemondás és a temérdek munkába fektetett energia eltörpül hivatástudatuk mellett.

Kizsákmányolt pedagógusok

Egy tanár terheire kevesen nyernek rálátást, szürke eminenciásokként végzik napi munkájukat. Viszonylag szűk réteget képeznek a társadalomban rokonaikkal és pályaelhagyó társaikkal, akik még közvetve vagy a múltban reális tapasztalatokat szerezhettek a pedagógusi lét kihívásairól. Elképesztő hivatástudatok (altruizmusuk?) és alázatuk azonban abban is akadályozza sokukat, hogy felemeljék hangjukat a fennálló rendszer ellen, amely kizsákmányolja töretlen lelkesedésüket és kitartásukat.

Mert ami ezen a fogadóórán megfogalmazódott bennem, az minden pályakezdő társam fejében megfordult már. Lelkiismeretesen és alaposan végzem a munkám (amit bizonyítanak gyakorlati értékeléseim, vezetőtanáraim, mentorom és konzulensem elismerő szavai, valamint a diákok pozitív visszajelzései), ám egyetemről kikerülve szeretnék megbecsült munkát végezni, fiatalként a munkán túllátva az élet egyéb érdemes szegmenseivel foglalkozni, és megélni a keresetemből. A pedagógus-életpályamodell és a közoktatás intézményfenntartó rendszere ellehetetleníti ezeket a célokat. Az oktatáspolitika hosszú évek óta a pedagógusok feje fölött hoz komoly döntéseket, semmibe véve azokat, akikkel karöltve a legjobb lépéseket tehetné a rendszer javulása felé. A túlterheltséget a minősülések követelményei és az elvárt dokumentálás terhei fokozzák, kezdő keresetem pedig (amely persze nem nőne, nem is nőhetne semmilyen bevállalt, az iskolai élethez kapcsolódó extra feladatok elvégzésével) épphogy elég volna egy budapesti albérlet kivételéhez.

Miért tervezem a pálya elhagyását?

Mert kasztrálva érezném magam, ha a fentiek fényében mégis összeszorítanám a fogaimat, és az adott körülmények között dolgozni kezdenék a közoktatásban. Another brick in the wall – édesbús pont e témához idézni a Pink Floyd ismert sorát, de pont így érezném magam, ha munkába állásommal magam támogatnám a kafkai gépezet működését. Részemről tehát egy ellenállás a pályaelhagyás melletti döntés (amellyel kiugrott Klebersberg ösztöndíjasként terhelő anyagi következményt is vállalok), de bízom benne, hogy a rendszert kiszolgáló apatikus igavonás tervét kortársaimban is a kritikus gondolkodás és az a remény váltja fel, hogy egyszer majd méltó körülmények között taníthatunk.