Nem zöldebb a fű, de kékebb az ég

Imádtam Budapestet. A Szabadság hídon ücsörögni, a Margit-szigeten szőrös csirkéket bámulni és a Deákon iszogatni. Naplementét nézni a Gellért-hegyről nyáron és a Parlament előtti jeges Dunát csodálni télen. Volt egy gyönyörű lakásom és gyakran láttam a családomat, a barátaimat. Boldog voltam és tele tervekkel – amik között a kivándorlás csak halványan szerepelt. 

Mert közben nem egyszer éltem külföldön hosszabb-rövidebb ideig, de mindig visszajöttem.

Aztán egyszer csak nem. Valami megváltozott. Először is, megismertem Lisszabont. Fél évet töltöttem kint, totális eufóriában. Egy szuper NGO-nál dolgoztam EVS önkéntesként, miközben fantasztikus és inspiráló emberekkel találkoztam. Szépen lassan a város az otthonommá vált, ahol szeretek csak úgy elveszni, és ahol mindig összefutok egy ismerőssel.

2017 áprilisában jöttem haza, a társasági életemet pedig konkrétan a tüntetéseken éltem. Fontos volt, hogy menjek, hogy kiálljak valamiért amiben hiszek. Emellett pedig nem lett volna időm máskor és máshol találkozni a barátaimmal. De így legalább együtt tüntethettünk békében, azokért az értékekért, amik fontosak számunkra. Csak ez éppen senkit sem érdekelt.

Végleg csalódnom kellett

Reménykedtem és pofára estem. És ez rettenetesen fájt. Elfogadni, hogy egy olyan országban éljek, ahol a csapból folyik a rasszizmus, a homofóbia és a szexizmus, számomra lehetetlennek tűnt. Mert ha bekapcsolom a tévét vagy ránézek egy óriásplakátra, bizony ez jön szembe, kikerülhetetlen. És persze próbálhattam itthon tenni ez ellen, de minden alkalommal azt éreztem, hogy arcon röhögnek. Azt, hogy talán ez az ország meg sem érdemli, hogy megpróbáljuk megmenteni, mert a lakóinak jó a langyos sör és a hideg virsli. Én azonban nem tudtam és nem tudok ezzel azonosulni. Amikor tudatosult bennem, hogy még jó ideig nem fog változni a helyzet, úgy éreztem, elveszítettem a hazámat. A kivándorlás nehéz és fájdalmas döntés volt, de nem láttam más megoldást.

Újrakezdés

Igen, elhagytam a süllyedő hajót, és nem vagyok rá büszke. Találtam egy másik országot, egy másik várost, egy másik mentalitást, ami boldoggá tett és ezt választottam. Próbálom kizárni az otthoni dolgokat és igen, önző módon azzal foglalkozni, hogy jól érezzem magamat.

Kerülöm a híreket, mert nem bírom nézni, hogyan megy tönkre minden. Eljöttem, mert nem akarok olyan kórházban beteg lenni, ahol nincs szappan a mosdókban. Eljöttem, mert azt szeretném, hogy a jövőbeli gyerekeim minőségi oktatást kapjanak, hogy kritikus gondolkodásra tanítsák őket és hogy ne legyen bűn kérdéseket feltenni és kiállni az igazukért. Eljöttem, hogy olyan országban élhessenek majd, ahol elfogadott, ha valaki más etnicitású, vallású vagy nemi identitású.

Nem a pénz miatt döntöttem a kivándorlás mellett, nem vagyok gazdagabb Portugáliában. Négy fiúval lakok egy lakásban, a munkahelyemen pedig azon nevetnek, hogy otthonról viszem a kávét, mert még hatvan centet sem költhetek el feleslegesen. Ennek ellenére mindenképpen boldogabb vagyok.

Persze, rettenetesen hiányoznak a szeretteim, de igyekszem olyan gyakran látogatni őket, amennyire csak lehet. Tisztában vagyok vele, hogy ha bármi történik a családommal, három órányi repülőútra vagyok, nem a világ végén. Meg egyébként is, a kivándorlás talán nem örökre szól. Viszont amíg boldogabb vagyok máshol, miért ne mennék?

Mindenkinek más prioritásai vannak és máshogy áll a kivándorlás témájához. Én örülök annak, ha valaki otthon marad és tartja a frontot. Közben teljesen megértem azt is, aki szedi a sátorfáját. Hiszek abban, hogy felelősek vagyunk a saját boldogságunkért, úgyhogy miért ne hagyhatnánk, hogy mindenki maga döntse el, hogy megy vagy éppen marad-e.

További cikkek: