Nosztalgia, romkocsma, egyetemi élet: novella a pécsi bölcsészről Téma: Psziché

Ez is csak egy tipikus romkocsma volt: lim-lomból szedett székekkel, a kerthelyiségben vastagon álló e-cigi füsttel, a pultban olcsó sörrel.

Lili arcára kiült a csalódottság, amikor belépett a hasogatott fából összetákolt ajtón. Valami többre számított, valami jelentőségteljesebbre. Ádám rengeteget emlegette ezt a helyet, állandóan idejárt a csoporttársaival, és szinte áradozott róla, hogy itt hogy virágzanak a gondolatok egy-egy elmélyült bölcsész-vita során. Pedig első ránézésre csak a penész virágzott a pult feletti gerendán. Ilyen kocsmák a mi városunkban is vannak – gondolta.

A fogas nagyot reccsent, ahogy felakasztotta télikabátját a könnyű dzsekik közé. Végigfutott Lili agyán, hogy talán Ádámnak igaza volt, és tényleg túlzás volt így beöltözni, de gyorsan megnyugtatta magát, hogy úgyis sokáig maradnak, hajnalra már biztos kell majd a meleg termókabát. Gondolatát folytatva megkérdezte volna a fiút, hogy milyen messze is van innen gyalog a kollégium, de már csak egy másik, hasonlóan szőrös, de valamivel magasabb és iszonyúan fű szagú egyetemistát talált odafordulva, ahol az előbb még a barátja állt. A srác idétlenül vigyorogva közölte:

– Marci vagyok – és mintegy mellékesen megkérdezte –, bedobunk egy fényt?

Lilinek fogalma sem volt, miről beszél, és hirtelen elkapta a pánik, hogy egyedül maradt a zsúfolásig megtelt, ismeretlen, rideg kocsmában. Tudta, hogy ennek semmi alapja, hiszen Ádám minden bizonnyal csak pár lépésre van, de hihetetlenül megijesztette és egyszerre fel is dühítette, hogy csak így, szó nélkül egyedül hagyta.

Marcit kissé gorombán megkerülve elkezdte fürkészni a már félig részeg pécsibölcsészeket, párja után kutatva. Nem volt egyszerű, mert szinte minden fiú szakállas és szemüveges volt, legtöbbjükön kötött pulcsi és farmernadrág. Úgy tűnik, a dresszkód előírta a pasztellszíneket, mert semmi élénket nem lehetett látni. A lányokon sem. Mindenkin egyenkockásing, meg a székek háttámláján egyformán lógó szimatszatyrok, teletűzdelve a tulajdonosuk egyéniségét leginkább kifejező tök egyforma kitűzőkkel. Az asztalokon kettőnegyvenért vett fröccsök és korsószalonok váltották egymást.

A vastagkeretes szemüvegek rengetegében kutatta Ádám gyönyörű világoszöld szemeit, amikor harsány női nevetés ütötte meg a fülét. A hang irányába fordult, és kiszúrta barátját a tömegben egy asztal mellett állva. Az a jól ismert, kissé önelégült mosoly ült az arcán, ami folyton ott volt, miután valami frappánsat mondott és élvezte, hogy a társaságában is díjazták. Lili kimondottan szerette ezt a mosolyt, mindig egy kis pimaszságot varázsolt a fiú amúgy komoly arcára. Az asztal szélénél egy barna hajú lány arcán fülig érő mosollyal és rebegő szempillákkal tudatosította a többiekben, neki tetszett a legjobban – akármi is volt – a poén.

Biztosan ő lesz Flóra. Az a Flóra, akiről Ádám megállás nélkül fecsegett amikor végre hazautazott.

Lili egyre csak szaporázta lépteit; a flegma tekintetű, bölcsész fiúk közt utat törve magának. Gondolatai cikáztak, nem értette, hogy Ádámnak mi tetszik egy ilyen lányban, mint Flóra. Mert abban biztos volt, hogy tetszik neki. Sokszor ismételt “bocs-bocs, neharagudj”-gyal vágott át a tömegen.

Megszeppenve állt meg az asztaltól pár lépésre és nézte Ádámot, ahogyan együtt nevet Flórával. Megfordult a fejében, hogy azon nyomban kiviharzik a kocsmából, úgyis csak sokadik kerék lenne a társaságban, hiszen ő nem is ilyen bölcsész féle; oké, oké, hogy imád olvasni, de mégsem jártas annyira a magyar szak végtelen útvesztőjében, mint ők. Lábai nem mozdultak, mereven állt a tömegben, ruháját gyűrögette. A zene sem tetszett neki, meg az sem, hogy ott kellett lennie, pedig nagyon, de nagyon meg akarta már ismerni a srácokat, akikről Ádám már oly sokat beszélt. De leginkább Flórát.

Nagy levegőt vett, és magabiztosságot sugallva próbálta megtenni az utolsó lépéseket, ám az izgatottságtól összeakadó lábai miatt majd’ hasoncsúszva landolt. Puszi-puszi, látom jól szórakoztok –szakította félbe Ádám nagyon menőnek ígérkező sztoriját, ami a mondattan óráról maradt az emlékezetében. Lili, Ádám mellé könyökölt a kissé ingatag talpakon álló kokakólás asztalhoz. Próbálta felvenni a beszélgetés fonalát, de nem volt könnyű helyzetben. Egyre csak az előadásokon elhangzó poénokat, kínosabbnál kínosabb jeleneteket elevenítettek fel.

Ekkor Flóra megsimította Ádám vállát és valami olyannal rukkolt elő, hogy: „Emlékszel Ádi? – Ádi? Tessék? Nem is szereti, ha így hívják, külön kérte is Lilit, hogy ne becézgesse, van őneki becsületes neve – Amikor az októberi világirodalom zh után kimentünk a piacra – Lili forgatta a szemeit, nem tudott erről a kiruccanásról–, és eljátszottunk azzal a gondolattal, hogy milyen alapanyagokat venne Boccacio, meg Chaucer vagy Villon, aztán meg nevetgélve, mint aki jól végezte dógát’, andalogtunk haza a koli felé minden hozzávalóval a mézescsirkéhez.” – Na, ezek főztek is együtt, gondolta Lili és egyre dühösebb lett. Próbálta visszafogni magát, kedvesen ejtett egy mosolyt Flóra irányába.

Tekintete ott is ragadt, alaposan végigmérte riválisát: a hosszú barna haja egyenletesen omlott a vállára, kipirosított arca oly sima volt, mint egy barbié, körmei élénkpirosra lakkozottak voltak. Na, nem mintha bármi kifogásolható lett volna a csillogó körmeiben és a több rétegű sminkjében, mert tökéletes volt. Pont olyan, mintha akkor lépett volna ki egy brazil szappanoperából. A ruhája meg épphogy takarta pehelykönnyűnek tűnő testét. Ádám mellett könyökölve szinte kibuggyant az amúgy is mélyreható dekoltázsa.

Lili engedett Ádám kezei szorításából, szótlanul lehajtotta a fejét és szomorúan nézett maga elé. Kedvenc, hosszúszárú barna csizmája volt rajta, ami kissé kopottas, de még épphogy tartja magát. Fekete farmerja szorosan, precízen beletűrve. Azt a szürke csíkos garbót viselte, amit tavaly karácsonyra kapott Ádámtól.

Körbenézett. A szemközti asztalhoz pillantva nyugtázta, hogy nem ő az, aki kitűnik a tömegből. A szomszéd lányok cigitöltő, dohány és papír után kutattak vászontáskáikban, és közben elmélyült társalgással leplezték kislányos rajongásukat a Kinekmikorleszórájabeckzolival? témában. Lili meg nem is tudta igazából, hogy mit gondoljon. Mert őt nem igazán érdekelték ezek a dolgok. Persze szerette a harmincipszilont, de valahogy őt nem érte el az efféle kamaszos láz a művészurakért. Gondolataiból Ádám billentette ki:

– Szívem! Flóra hozzád beszél, nem figyelsz?!

– Ja, bocs, igen. Már majd két éve együtt vagyunk. Vad Fruttikon…

– Nem is mondtad még szivi, hogy szereted őket – szól közbe Flóra.

– …Ádám egy pohár sörrel a kezében próbált a tömeg elejére furakodni, megbotlott és a sör a fejemen landolt. Aztán bocsánatkérésekbe gabalyodott. Én meg azt sem tudtam, mit mondjak neki, zavarba voltam a látványtól. Hát, azóta vagyunk.

– Aha… – mondta kissé lenéző hangon Flóra, aztán rebegő pillákkal Ádámra nézett. Ádám meg helyeslően bólogatott Lilinek.

Ádám és a fiúk visszakanyarodtak az előző esti slampoetryhez, amikor Flóra közbevágott, hogy ő úramatyám, mennyire imádja Simon Marcit! Simon Marcit? Hát beszarok! – gondolta magába Lili. – Érted, mintha barátja lenne vagy kitudja.

Lilit egyre jobban bosszantotta Flóra kínos bájolgása, de talán még ennél is jobban, hogy a többiek asszisztáltak hozzá.

Felállt az asztaltól, és egy szó nélkül faképnél hagyta őket. A pulthoz sietett. Lili egymás után kérte ki a jégermájsztereket öthúszért, mert már elege volt az olcsó, olajos utóízű fröccsökből, meg a felvizezett – szerinte túlárazott – pécsi kommerszekből. Csak nyelte őket, és közben a pultos fiúnak mutogatta, hogy hogyan csábítgatja az a fullos barna csaj ott jobbra a pasiját. A csapos még mondta is neki, hogy szerinte nem kellene ilyen Ádám félékkel foglalkoznia. Találna ő magához illőt – mondta és a lányra kacsintott.

Lili az ötödik feles után összeszedte a bátorságát, felállt a pulttól, megkapaszkodott a székbe, megigazította a kinyúlt garbóját és a kokakólás asztal felé vette az irányt. Menet közben azon töprengett bódult fejével, hogy miért nem tud úgy öltözni, mint Flóra. Olyan szívdöglesztően, hogy őérte is rajongjanak a barátnőspasik, meg a nősemberek. Mondjuk Marci biztosan nem véletlen szúrta ki, pont őt a tömegben – idézi fel és elmosolyodik. De tovább járt az esze azon, hogy ő miért nem sminkeli magát barbibabává, vagy épp miért nem festi élénkre a körmeit. Barátnői többször meg is jegyezték neki, hogy mennyivel jobb nő lehetne úgy. Vagy, hogy miért nem issza a férfiak minden szavát. Flóra bizonyára egyetlen pasit se tessékelne el maga mellől, aki meg akarná hívni egy martinira vagy valami ennél is puccosabb piára.

Ádám meg valahogy mindig mindent jobban szeretett csinálni, mint Lili. Kocsmákban tovább maradni, koncerteken csápolni, az ajtó mögött sunyúlni, ha kérdezte: „hol voltál?” hadoválni, hogy csak bedobtak egy sört, nyugi van. Mert ő mindig, mindent jobban szeretett csinálni Lilinél. Éjszaka a kollégiumi szobában Flórával soroztatot nézni, aztán meg össze-vissza morcogni valamit a telefonba, hogy „jajj már, na! nem kell a hiszti!” aztán rácsapni a telefont Lilire és Flórának panaszkodni, hogy Lili nem érti ezt. Hogy Lili így, meg úgy.

Lili feje szinte zakatolt a sok rövidtől, szédelegve lépett az asztalhoz. Kétségbeesetten érzékelte, hogy a többszöri, ám halk hellósziájára senki nem válaszolt, még az ő lovagja sem. Ez bosszantotta leginkább. Határozottan, néha kicsit dölöngélve megfogta a hozzá legközelebb eső félig teli söröskorsót és Flóra arcába borította.

Megfagyott körülöttük a levegő. Ádám először Lilire, aztán meg Flórára nézett, kapott is volna a keze után, amikor hirtelen –bár számítani lehetett rá – Flóra hisztirohamot kapott, hadonászni kezdett a kezeivel, próbálta letörölni a tökéletesre vasalt ruháján kellemetlen foltot hagyó komlót.

– Ez a csaj teljesen hibbant! Nem normális! Ettől jobbat érdemelsz, Ádi! – kiabálja Flóra.

– Olyat, mint te, nemde? Pingált körmű, agyonsminkelt, széles mosolyú, tökéletesre festett szájút, akit akármikor?

– Na jó, ez teljesen megzakkant! Mondd el neki!

– Igen, Ádika, mondd csak el!

A többiek halkan kuncogtak, megszólalni egyikük sem mert.

– Kicsim! – kézenfogta Lilit és mélyen a szemébe nézett.

– Ne kicsimezz itt nekem! Kivele! Megcsaltál, mi?

– Teljesen félreérted! – habogott Ádám.

– Mégis, mit lehet ezen félreérteni? Egész este hallgattam a hülye egyetemi sztorijaitokat.

– Flórával barátok vagyunk, semmi több, nyugodj már le! – emeli meg hangját Ádám.

– Azért simogattátok egymást, mi? Na persze…

Flóra arca egyre inkább izzott a méregtől, míg végül kifakadt:

– A lányokat szeretem, az isten szerelmére!

Lili döbbent, sápadt arccal kereste Ádám tekintetét, ő viszont kérdőn nézett Flórára, aki biccentő fejjel jelezni próbálta, hogy nyugodjon meg, minden rendben van – leszámítva azt, hogy mindene egy merő sör. Ádám hangja törte meg a csendet:

– Hát, nem így képzeltem a comingoutodat, baszki!

– Valahogy elő kellett már rukkolni vele, tudod, hogy készültem rá, meg nem hagyhattam, hogy Lilivel miattam vitatkozzatok! – morogta reszketve maga elé Flóra.

– Én… annyira sajnálom, figyelj, én nem tudtam, én… én, akkor miért…érted, simogattad Ádámot? – hebegte Lili.

– Mert a legjobb barátom. Sok mindenben segített a barátnőmmel kapcsolatban. Például megtanított mézescsirkét sütni – válaszolta kissé elcsukló hangon Flóra.

– Nézd csak Flóra! Ott van Anna…

– Anna? – nézett kérdőn Lili.

– Flóra barátnője, őt vártuk még, csak későig órája volt, most tudott csak jönni. Ja, nem mondtam? Ne haragudj! – válaszolta kissé cinikusan Ádám.

– Attól tartok, sok mindent nem mondtál.

Lili szégyenkezve és szomorú tekintettel kisétált az ajtón, maga mögött hagyva a többieket.