Novella a (nem) felejtésről

– Jó napot! Sztornópax tablettát szeretnék.

– Hány napot szeretne elfelejteni? –kérdezte a lánytól a gyógyszerész hölgy.

– 6 évet – felelte kissé frusztráltan.

„Az vajon túl sok lenne?” – gondolta magában. Azt látta a neten, hogy nincsen felső határa a felejthető időnek. „Fránya 22. századi marketing, bizonyára hazugság volt az egész!”

– Akkor a 300 milligrammosat adom. Illetve teszek mellé kísérőtablettát is, mely segít megtölteni a kieső 6 évet átlagos élményekkel. Pár napig kicsit fájni fog a feje, de más mellékhatást nem fog érezni. 10 eurót kérek szépen. – felelte a hölgy szárazan.

„Tehát kitörölni 6 évet, csupán 10 euróba kerül. Gyakorlatilag a hajléktalanoknak jobban megéri Sztornópaxon élni, mint alkohollal felejteni” – gondolta magában Lia. Nevetségesnek és szánalmasnak tartotta, hogy az orvostudomány előbb találta fel az emlékek ellenszerét, mintsem a rákét.

– Köszönöm szépen. Este kell bevenni?

– Igen, lefekvés előtt. Viszontlátásra! – És a hölgy már intett is a Lia mögött álló vásárlónak.

Sok idő telt el addig, amíg Lia végre rávette magát, hogy elmenjen a gyógyszertárba. Hónapok óta őrlődött, nem tudta eldönteni, vajon tényleg az emléktörlés-e a legjobb megoldás. Tisztában volt vele, hogy az orvostudomány még nem olyan fejlett, hogy válogathasson az emlékei között, nem jelölheti ki, melyikeket szeretné megtartani, és melyikeket akarja örökre elfelejteni. Nehezen szánta rá magát, hogy megszabaduljon a rossz emlékektől, mert tudta, hogy így a szépeknek is egy életre búcsút kell intenie abból az időszakból.

Pedig hát volt pár igazán gyönyörű közöttük.  Imádta például a megismerkedésük történetét, amikor Márk szeme láttára csúszott el a havas járdán, a munkahelyük előtt. Egy hatalmas irodaházban dolgoztak, Lia az ötödiken, Márk pedig a harmadikon. A liftben és az ebédlőben gyakran összetalálkoztak, de mindig csak nézték egymást, sosem beszéltek.

– Havazást intéztem, hogy végre legyen okom idejönni hozzád. – Lépett oda hozzá Márk, hogy felsegítse őt a jeges földről.

– Szóval csak akkor mersz hozzászólni egy lányhoz, ha ő a földön fekszik? – ráncolta össze a szemöldökét Lia. Mindig kinevette magát, amikor ügyetlen volt, nem volt ez másként most sem, a botlását követően.

– Te mindig kiforgatod az ember szavait? – szurkálódott Márk.

– Te mindig ilyen rossz csajozós szöveggel próbálkozol? – kontrázott rá Lia.

Aztán beszélgetni kezdtek. A munkaidejük már lejárt, úgyhogy elmentek meginni egy forró csokit. Természetesebben nem is alakulhattak volna a dolgaik. Másnap együtt ebédeltek az irodaházban, harmadnap a kávészünetüket töltötték együtt. Megismerkedésük negyedik napja péntekre esett, Márk pedig nem tétlenkedett, vacsorára hívta Liát.

Egy mexikói étterembe mentek, melyről akkor még nem tudták, hogy az állandó törzshelyükké avanzsálódik. Egyikük sem értette, hogyan képesek négynapos ismeretség után olyan témákról beszélgetni, mint a szüleik válása, a fiatalkori depressziójuk, a legféltettebb álmaik és a legszebb gyerekkori emlékeik. Minden titkukat megosztották egymással, de egy percig sem érezték, hogy rossz kezekbe adták azokat.

A hirtelen jött rózsaszín köd évekig nem akart felszállni. Mindent együtt csinálták, és egy percre sem unták meg egymást. Valahogy semmi sem tűnt nyálasnak, amit tettek, minden a maga nemes egyszerűségében alakult olyan rózsaszínül, ahogyan.

Lia tisztán emlékezett arra a pillanatra is, amikor először mondta Márknak, hogy szereti. A metrón ültek, átlagos nap volt. Egymással szemben kaptak csak helyet, így egyáltalán nem értek egymáshoz. Lia Márk zöld szemeit nézte, melyek akkor valamiért sokkal jobban megigézték őt, mint előtte bármikor. Akkor ütötte őt először szíven a gondolat, hogy mennyire szereti őt. Pedig nem történt semmi különleges, nem történt semmi rendkívüli, nem voltak sem részegek, sem orgazmustól bódultak. És pont amiatt a hétköznapiság miatt volt Lia teljesen biztos benne, hogy tényleg, őszintén szerelmes a fiúba.

Lia nosztalgikus gondolataival karöltve bandukolt haza a gyógyszertárból. A lakásba érve ledobta magát a konyhapulthoz és töltött magának egy bögre tejet. Elolvasta a betegtájékoztatót, majd nagyot sóhajtott. „Szóval ennyi lesz csupán” – konstatálta. Körbenézett a lakásban, és még egyszer, utoljára elmerült az emlékeiben.

Épp azt a bögrét szorongatta, amelyben a reggeli kávét kapta Márktól, akárhányszor csak összevesztek. Sosem vitt neki kávét, csak ha bocsánatot akart kérni, így lett ez a békülési rituáléjuk. Egyszer, amikor igazi tányérdobálós, ordibálós vitába bonyolódtak, Márk pontosan tudta, hogy nem lesz elég egy csésze kávé a béküléshez. Vett hát három nagy zacskó kávébabot, és azokat cipelte be a szobába másnap hajnalban. Lia nem bírta ki mosolygás nélkül, megenyhült a szíve. Egyébként sem tudott soha haragudni Márkra, akármekkora hülyeséget is csinált.

Aztán lenézett a pultra, amelyet éppen támasztott. Az ablakon besütött a lemenő nap, és a narancssárga ezer árnyalatában pompázott a bútorlap. Erről eszébe jutott, amikor hasonló fényviszonyok között hevesen tépték le egymás ruháit, és nem hogy a hálószobáig nem, de még a nappaliig sem jutottak, így a konyhapulton lettek egymáséi. Lia mosolygott, miközben erre gondolt, de az emlék egy kicsit azért facsarta a lelkét.

Tekintete tovább vándorolt a nappalira. A kanapé egy ponton még mindig ki volt kopva, ott, ahol, a közös kutyájuk, Pandúr feküdt mindig. „Ó, drága Pandúr!” – sóhajtotta Lia. – „Vajon mi lehet veled?” Eszébe jutott, amikor befogadták, és ő hetekig rettegett tőlük. Próbáltak a bizalmába férkőzni, de szegény eb nagyon nehezen nyílt meg nekik. Egy reggel aztán arra keltek, hogy Pandúr félénken kukucskál be a hálószobájuk ajtaján. Mintha csak azt akarta volna mondani: most már készen áll, most már ő is itt van, és szeretne részese lenni ennek az új életnek.

Lia szeme megtelt könnyel, de azok nem hagyták el a zugaikat. Olykor az ember csak belül zokog, de képtelen kimutatni a sok fájdalmat. Néha jobb is, ha mások nem látják, mi zajlik le bennünk. Üveges tekintetét elkapta a kanapéról és a hálószobaajtó kilincsére fordította, mely teljesen meg volt lazulva. Milliméterek választották el attól, hogy kiessen az ajtóból. Márk sosem tudta lágyan lenyomni azt a kilincset, a hosszú évek alatt az ő kezei között lazult meg teljesen. Lia állandóan bosszankodott rajta, nem értette, miért olyan nehéz finomabban nyúlni a tárgyakhoz, miért nem lehet jobban megbecsülni az értékeiket.  

Gondolatai a hálószobán belülre vándoroltak. Ugyan az ajtó csukva volt, így nem látott be oda, de nem is kellett belátnia ahhoz, hogy odaképzelje Márkot. Márkot, ahogy csipás szemmel reggelente fejére rántja a takarót, Márkot, ahogy vágytól felhevülten a matrachoz szorítja őt, és el nem ereszti, Márkot, ahogy a szekrény előtt áll és félmeztelen testét megvilágítja a nap, Márkot, ahogy az ágyban dolgozik a laptopján, miközben a szemüvege az orra hegyéig csúszik, Márkot, ahogy… Lia minden apróságra emlékezett, minden hétköznapi mozzanatra, minden átlagos pillanatra.

Elfogyott a tej, a bögrét az asztalon hagyta és zuhanyozni indult. Vetkőzés közben a törött kabin ajtaját nézte, mely az egyik heves együttlétük során repedt meg. Lia megint elmosolyodott, aztán beállt a zuhany alá. Jéghidegre állította a csapot.

„Ki akarod törölni mindezt, Lia?” – kérdezte magától. „Mondd, el akarod felejteni a sok szépet?” Negyedórát állt a zuhany alatt, majd a válasszal a fejében kiszállt, magára kapta a köpenyét és visszament a konyhapulthoz. Felkapta a Sztornópaxot, majd magával vitte a hálószobába. Lefeküdt az ágyba és kezében a tablettákat szorongatva a plafont bámulta. Arra gondolt, mennyire retteg minden este az elalvástól. De valójában nem is az alvástól félt, hanem az ébredéstől. Attól a pillanattól, amikor reggel először nyitja ki a szemét, amikor hirtelen még azt sem tudja, hogy hol van, azt sem tudja, ki ő, de aztán másodpercek alatt minden beugrik neki. Minden fájdalom, minden hiányérzet és minden rossz érzés egyszerre keríti a hatalmába, méghozzá úgy, mintha csak a legelső alkalommal szembesülne velük. Őszintén rettegett az ébredésektől.

Ahogy arra gondolt, hogy holnap reggel újra a poklok pokla várna rá, gyorsan a szájába vette a tablettákat és víz nélkül, szárazon nyelte le azokat. A könny csak azután csordult ki a szeméből.

Másnap reggel Lia kómásan nyomta le az ébresztőórát. Pokoli fejfájásra ébredt, gyorsan ki is ment a konyhába, hogy főzzön magának egy jó erős kávét. A konyhapulton hevert a fehér bögréje, elöblítette, majd beletöltötte a forró amerikai presszót. Nagy sietségében egy keveset a konyhapultra is kiöntött.

Visszament a hálószobába, hogy felöltözzön. „Fránya kilincs” – nyugtázta, ahogyan az a kezében maradt. Gyorsan előkapta a noteszét és feljegyezte magának, hogy ne felejtse el felhívni a lakatost. Magára kapta a fekete kosztümjét és a téli kabátját, majd kiviharzott az ajtón.

A metrón ülve az embereket figyelte. Kicsit kába volt még, az ismeretlen arcokban olykor ismerős szempárra bukkant. Nem tudta, vajon csak hallucinál-e az álmosságtól. Elmélázott és azon törte a fejét, hogy vajon egy bizonyos tekintet hány másikra képes hasonlítani.

A megállóba érve abbahagyta a filozofálgatást, leszállt és felment a mozgólépcsőn. A hó gyönyörűen szállingózott, de ideje sajnos nem volt gyönyörködni benne. Végül pár perces késéssel be is ért a munkahelyére.

– Együtt ebédelünk? – lépett az asztalához Dorka.

– Persze, szívesen.

– Tudok egy jó mexikóit a közelben. Unom a lenti menzát. Átugrunk?

– Benne vagyok – felelte Lia, majd elmerült a monitorjában.

A fejfájása nem akart múlni. „Majd az ebéd biztos segít” – gondolta. Hamarosan el is jött a szünet ideje, Dorkával a recepción találkoztak. Amint kiléptek az épületből, Lia hanyatt vágódott a csúszós járdán. Hangosan nevetni kezdett.

– A csudába, milyen ügyetlen vagy te – nevetett vele együtt Dorka is, majd felsegítette őt a földről.

– Jól van, kisasszony? – Kérdezte egy, az épületbe igyekvő úriember.

– Persze, köszönöm – mosolygott rá Lia.

Amikor a férfi hallótávolságon kívülre került, Dorka oldalba bökte Liát.

– Azt hiszem, a harmadikon dolgozik. Legközelebb köszönj rá!

– Jó most nekem egyedül. – felelte Lia. És amint ezt kimondta, elöntötték a kételyek. Már több mint 6 éve volt egyedül. Miért nem áll készen még az ismerkedésre? Miért nem vágyik egy társra? Miért hiszi, hogy jó neki egyedül? Hirtelen teljesen elbizonytalanodott.

– Te tudod… – Hagyta rá Dorka, majd a mexikói étterem felé vették az irányt.

Az étterembe belépve Liát fura deja vu öntötte el. Az illatok ismerősek voltak, a berendezés is rémlett neki. Taco-menüt rendelt zöld paradicsomszósszal, és percek alatt el is fogyasztotta azt. Szótlanul ettek, Liának nem volt kedve beszélgetni, ugyanis nem tudott szabadulni magányos gondolatai elől. Vajon miért van egyedül már ennyi ideje? Miért húzott falakat maga köré? Miért nem ismerkedik?

Ebéd után visszamentek az irodába, Lia pedig egyre magányosabbnak érezte magát. Tátongó ürességet érzett, mely úgy kongott, akárcsak a Bádogember mellkasa az Óz, a nagy varázslóban. Vajon őt senki sem szerette még igazán? Vajon ő sem volt még soha szerelmes? Hogy lehet így élni, hogy lehet érzelmek nélkül boldogulni?

A szomorúság és a magány egyre inkább elhatalmasodott felette, üresnek érezte magát. Munka után nyomott hangulatban sétált hazafelé, amikor a lakótelepen egyszer csak egy kis zsemleszínű eb sántikált oda hozzá. Nem volt túl jó állapotban, messziről sütött róla, hogy nincsen gazdája.

– Hát szerbusz, te! Milyen kis pinduri vagy… – mondta neki, amikor az ölébe vette. Hirtelen felindulásból úgy döntött, befogadja. 

Hazavitte a kutyust, aki a lakásba érve rögtön felugrott a kanapéra. Befészkelte magát a kopott sarokba és várta, hogy Lia is mellé üljön. Ő így is tett, odament hozzá, kezét a hátára tette és simogatni kezdte.

Ahogy a kutyát nézte, annyira már nem is érezte magányosnak magát. Tudta, hogy időbe telik megnyílnia másoknak, tudta, hogy oka van rá, amiért már évek óta egyedül van. Ha be tudott fogadni egy kiskutyát, biztosan egy férfit is képes lesz beengedni a szívébe, méghozzá hamarosan. Végül is, nem bánta, hogy hosszú ideje szingli volt már, így legalább volt ideje magával és a karrierjével törődni. Nem volt társfüggő, tökéletesen boldogult egyedül is. Elmosolyodott, és arra gondolt, milyen büszkék lennének most rá a szülei a függetlenségéért.

Hirtelen a megkönnyebbülés érzése járta át a szívét. Minden frusztrációt lerendezett magában, ami ma az egyedüllétével kapcsolatban fogalmazódott meg benne. Hangosan fellélegzett, mire a kutyus felkapta a fejét és a hálószobaajtó felé emelte azt. Lia követte a kutya tekintetét és a kilincsen akadt meg a szeme, vagyis annak üres helyén. „Jajj, a lakatos!” – Előkapta a telefonját és tárcsázni kezdett.

– Jó napot! Tóth Lia vagyok, a huszonkettedik kerületből telefonálok, és zárat szeretnék cseréltetni. A régi csúnyán feladta a harcot.

Időpontot egyeztetett, majd ölébe vette a kutyát és bekapcsolta a tévét. A migrénje teljesen lefárasztotta, hamar elbóbiskolt. Álmában  a metrón utazott, és egy zöld szemű férfi ült le vele szemben, teljesen magával ragadta a tekintete. A szerelvény megállóról megállóra suhant, de Lia teljesen elveszítette az időérzékét, ahogyan a szempárt figyelte. Képtelen volt elnézni, képtelen volt megmozdulni, képtelen volt leszállni. Csak bámult némán, szerelmesen. Rég álmodott már ilyen szépet. 

További cikkek: