Önálló életem első tapasztalásai, avagy hány napig elég 15 deka felvágott?

Harmincötödik nap. Reggelire vajas sózott kiflicsücsköt ettem egy kis joghurttal, mert elfelejtettem bevásárolni. A hűtőben a fél üveg rosén kívül egy megvágott kaliforniai paprika, pár szem paradicsom és egy zacskó rohadt rukkola árválkodik. Körbepillantok a konyhában, miközben fő a kávé; hiába söprögetek lankadatlan szorgalommal, mégis mindig kosz van.

Majd’ két hónapja élek teljesen önfenntartó életet, íme a tapasztalatok

Fantasztikus, frenetikus, felszabadító, és még sorolhatnám az alliterációkat reggelig, amik az elragadtatottságomat hivatottak kifejezni. Senki nem szól bele semmibe, és amikor azt mondom, hogy semmibe, úgy értem, hogy SEMMIBE. Nincsenek vádló szemforgatások, rosszalló sóhajok, összeszorított ajkak, faggatózó kérdések. Nincs „Tényleg csak ennyit eszel?” vagy „A kávén kívül nem akarsz mást is enni reggelire?” esetleg „Komolyan ebben akarsz kimenni az utcára?”, továbbá „Nem gondolod, hogy többet is alhatnál?”.

Még nem szoktam hozzá a gondolathoz, hogy ha hajmosás után nem szedem ki a hajat abban a szent minutumban a lefolyóból, akkor senki nem fog fejtágító beszédeket tartani a rendről és a másik ember tiszteletéről. Furcsa érzés, de tetszik. Nem kell telefonálnom, ha kések, nem kell magyarázkodnom a kimaradt éjszakák miatt, nem kell ennem a tökfőzelékből. Nem probléma, ha összezsírozom a tűzhelyet, ha leejtek egy szelet párizsit, vagy ha éjszaka dolgozom. Mintha lekerült volna egy hatalmas kő a mellkasomról, könnyebben kapok levegőt.

Persze mint mindig, az éremnek most is két oldala van

Nem tudtam, hogy a 15 deka felvágott csak két napig elég, ahogy azt sem, hogy az általam kultivált élelmiszereket különböző, egymástól elég távol eső boltokban forgalmazzák. Hogy a bevásárlószatyor nehéz, ha a fél városon keresztül kell hazáig cipelni, és hogy csak akkor lesz tiszta a lakás, ha kitakarítom. Nincs WC-papír, ha nem veszek, nincs internet, ha nem fizetem a számlát, nincs tiszta ruhám, ha nem mosok, és nem vár főtt étel a hűtőben éjszaka, ha nem főztem, és természetesen mindig aznapra fogy el a fogkrém, a szappan, vagy a vaj, amikor nem terveztem boltba menni.

Nem számít, hogy egyetemre kell-e mennem vagy dolgozni, esetleg nem úgy haladok a beadandómmal, mint terveztem. Ha a vásárlást, a mosogatást és a mosást nem illesztem be az életembe, akkor koszosan és rongyosan fogok éhen halni. Üdv a felnőttek világában, igen, gyűlés havonta egyszer keddenként, az egyenpólóhoz már megadtam a méreteimet!

Most akkor megéri, vagy sem?

Ez persze nem jó kérdés, hiszen akár megéri, akár nem, el kell következnie annak a pontnak, amikor kirepülünk a családi fészekből – ez az élet rendje. Én azt mondanám közel két hónap után, hogy mindenképpen megéri. Fantasztikusan érzem magam, és tévedés ne essék, nem azért, mert most azt csinálhatok, amit akarok. Nincs ereszdelahajam, nem a baszatáskát vittem magammal az új lakásba, nem tartok csoportos orgiákat a nappaliban, sőt, szigorúbban tartom magam a szabályokhoz, mint eddig valaha. Meglepően élvezem.

Azért érzem jól magam, mert az egyedüllétnek hála életemben először jár át a felelősség, a legutolsó hajszálamtól kezdve a talpam legkisebb porcikájáig, és ez csodálatos érzés.

További cikkek: