Önkép, önértékelés és örök elégedetlenség

Aki csak napi 10 percet is szán a sztárokról, egészségről és fitnessről szóló cikkek átolvasására, sejtheti, hogy a téma, amiről írni szeretnék, jelentősen elcsépelt és túltárgyalt. Ennek ellenére fontosnak tartom, hogy megszólaljak az önértékelés és elégedetlenség kérdéséről, a cikk végén az is kiderül, hogy miért.

Nem voltam nagy sportoló

Egészen egyetemista koromig teltebb lány voltam – nem mondom, hogy kövér, mivel 176 centis magasságom mellett nem volt feltűnő, de volt rajtam bőven felesleg. Nem jártam menő ruhákban, hiszen nem volt rá lehetőségünk, anyukám pedig sosem erőltette, hogy sportoljak – mondjuk a döntésének alapját megértem. Egyrészről úgy gondolta, annak semmi értelme, ha erőszakkal kényszerít testmozgásra, hiszen addig úgysem fogom élvezni egy percét sem, ameddig nem én akarom elkezdeni, másrészt teljesen kétballábas vagyok/voltam. Általános iskolában megpróbálkoztunk az aerobic órával, ahol az első feladat az volt, hogy fussunk körbe-körbe a tornateremben – az első kanyarnál nekifutottam a falnak. Gondolhatjátok, jó szülő lévén anya a nevetéstől fuldokolva fordult ki a teremből, és a továbbiakban inkább nem kötelezett a sportra.

Az egyetem megváltoztatott

A történethez hozzátartozik, hogy édesanyám jógatanár, az egészséges, de teljesen racionális étkezés szószólója, és mellette isteni szakács, így jó példa van és volt előttem mindig is. Egyetem alatt meg is született bennem a döntés, hogy változtatni kellene – elkezdtem kondizni, picit odafigyelni az étkezésre és pár éven belül le is csúszott rólam 15-20 kg felesleg. Az egészséges életmód tehát beleégett a mindennapjaimba, és munka mellett sem hagytam abba, sőt: azóta is kitartóan, heti 4-5 alkalommal járok edzeni, csomó futó eseményre megyek, csupa reform ételt főzünk otthon, a cukor és a fehérliszt a kamra legmélyén hever, szinte bontatlanul. Ritkán eszünk gyorsétteremben, ha rajtunk múlik, egészséges nasikat veszünk. Persze, félreértés ne essék, nem mindig megy ez így: amikor elmegyek bulizni, nálam is beüt a kajaflash és megállok az első gyrososnál, vagy ha éppen elengedem magunkat pár barát vagy a család társaságában, én is megeszem az almás pitét. Szándékosan nem használom a bűnözés szót – élvezni az életet természetes dolog, legalábbis az agyam egyik része ezt mondja.

A mai napig elégedetlen vagyok magammal

És itt jön maga a probléma – két diplomával és józan ésszel a hátam mögött is az a kattanásom, hogy ez igenis bűnözés, mindez rossz, hiba, nem fér bele. A mai napig teljesen elégedetlen vagyok magammal az idő nagy részében, sőt, hogy fokozzam, nagyjából egy éve még kineziológushoz is jártam a probléma miatt. Hiába van boldog életem, hiába van egy tökéletes barátom, aki csillogó szemmel dicsérget minden nap (igen, minden nap, irigykedhettek), barátnőim, akik kihangsúlyozzák, hogy mennyire sokat változtam, mióta utoljára láttak, valamiért mégsem tudom elfogadni magam, a kinézetem.

Pedig mindent megteszek és magamhoz képest hatalmas változást értem el. Az életmódváltással jobb a közérzetem, nem puffadok állandóan, jobban állnak a ruhák és a konditeremben is minden stresszt ki tudok adni magamból, vidáman megyek haza. És mégis: folyamatosan az van bennem, hogy egy „bálna” vagyok, akinek nem lapos a hasa (tényleg nem, de hát kit érdekel, ha csinos és arányos vagyok), hogy minden rosszul áll (miért venném meg a ruhát, ha nem állna jól), hogy az egész egészséges életmód nem éri meg, hiszen nincs változás (már hogyne érné meg), nem látom a fejlődést (lehet, hogy nem mindig veszi észre az ember, de attól még igenis van eredmény).

Az állandó hasonlítgatás az oka

Mondhat bárki bármit, igenis azt gondolom, hogy ezeknek a berögződéseknek az oka az, hogy én is – mint mindenki – másokhoz hasonlítgatom magamat. Valakihez a teremből, a munkahelyről, az Instagramról, a címlapokról. És ez nagyon nagyon nem jó, hiszen nem tudhatom, mi az ő történetük, nem hasonlíthatom azt a sajátomhoz. A mindennapjaim megkeserítése ez a hozzáállás, hiszen ha ez nem lenne, valószínűleg nem borulnék ki a tükör előtt heti egyszer egy sietős reggelen, hogy „na, már megint hogy nézek ki”. Azt gondoltam, én, mint okos, intelligens lány majd nem kerülhetek be ebbe a mókuskerékbe – meglepetés, hogy de, még mennyire belekerülhetek!

Ennek a cikknek a végére nem szeretnék világmegváltó tanulságot írni, vagy tanácsokat osztani, hiszen a problémát közel sem oldottam meg, valamint rajtam kívül több ezren osztanak meg ezzel kapcsolatban bejegyzéseket, tippeket, motivációs szövegeket az Instagramon, a Facebookon. Ez a cikk inkább egy első lépés számomra is abban, hogy lássam: megoldást kell találnom, ez így nem folytatódhat tovább. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, rajtam kívül rengeteg okos és gyönyörű lány érez ugyanígy. Így ha szeretnétek, tartsatok velem a jövőben a megoldás felé vezető úton – hátha sikerül valamit kitalálni.

További cikkek: