Összeroppanni, szilánkosra törni és szétesni ér – Amikor elhagytak könyvajánló

Arccal zuhanni a földi pokol felé. Lecsúszni a dobogóról, amiért egész életedben küzdöttél. Meghalni egy ember által, akiért az életedet adtad volna. Nagyjából ilyen érzés az, ha tizenöt év után elhagy az az ember, akit teljes szívedből szeretsz. Elena Ferrante Amikor elhagytak c. regényének ajánlója következik.

Ha friss szakítást követünk végig külső szemlélőként, magunkban mindig megfogalmazzuk a célt: olyanok nem leszünk sose. Akik belebetegszenek a szakításba. Örök életünkre megfogadjuk, hogy bennünk lesz tartás, erő és büszkeség, nem fogjuk megrögzötten stalkolni az exeket, felnőtt emberként igazán képesek leszünk arra, hogy kordában tartsuk az indulatainkat, mellőzzük a gyerekes viselkedést és az esetlegesen bekövetkező hisztériát.

Aztán de.

Mi is pontosan olyanok leszünk, talán még rosszabbak is. Nemcsak hogy darabokra hullunk és szilánkosra törünk, de bele is repedünk; minden mozdulat, villanásnyi emlék karistol belülről. Az intenzív fájdalomérzet közben pedig gyakran elfelejtjük, hogy azokat a bizonyos darabokat néha hagyni kell teljesen szétesni, hogy megfelelően vissza tudjuk ragasztgatni, és elkezdhessünk gyászolni – ez számomra az Amikor elhagytak c. könyv egyik legfőbb üzenete. 

Elena Ferrante regényének főhőse egy 38 éves Olga nevű nő, aki két gyermekét nevelgeti látszólagos békességben és nyugalomban – férjével, Marioval. Csak látszólagos, mert a férj egy nap rezzenéstelen arccal a felesége szemébe néz, és mintha csak a húsleves elkészülte felől érdeklődne, közli az elkerülhetetlent: elhagyja. Nincs különösebb ok, se konkrét magyarázat, csak a tény, hogy most összepakol, neki ennyi elég volt, átlépi a szoba küszöbét és végérvényesen is elmegy.

Volt-nincs tökéletesnek hitt házasság, közös mintaélet, oda lett minden, amit a 38 éves nő éveken át csendben építgetett. Feláldozott mindent, hogy a megingásokkal tarkított, ámbár rendíthetetlennek hitt, biztos alapokon álló házasságot egy húszéves fiatal lány tegye tönkre. Olga kálváriája ekkor kezdődik, és ez a belső vívódás, gyászfeldolgozás adja a 200 oldalas fejlődésregény esszenciáját.  

Olga eleinte csak tagad. Elvégre apróbb megingások a legtökéletesebb házasságokban is előfordulhatnak, nemde? Ez így természetes, ez is csak egy szokásos érzelmi vákuum, apró fellángolás, amit már oly sokszor megoldottak közösen – hát majd most is így lesz. Csak ki kell tartani, türelmesnek kell lenni, meg kell próbálni helyrehozni a váratlan helyzetet. Olga bármire képes, de arra, hogy elfogadja az „elhagyott nő” szerepet, arra nem.

A tényeket és az érzelmeket azonban nem lehet örökké elnyomni. Végül tarkón vágja a realitás, beletörődik a rá osztott szerepbe: villámgyorsan válik boldog mintafeleségből tébolyodott elhagyott nővé. Agresszió, harag és önhibáztatás kerül a terítékre, jó nagy adag elidegenedéssel és hallucinációval megspékelve: gyermekeit és a család kutyáját is elhanyagolja, míg a testében gomolygó hisztéria, kétségbeesés és düh tetőfokát hágja. A tudat, hogy a házassága, amiért annyit küzdött, önhibáján kívül (?) hullik darabjaira, összeroppantotta. Visszhangzanak fejében a nápolyi varrodában hallottak: „ha nem tudod megtartani a férfit, mindent elveszítesz”.

A kérdés már csak az, hogy Olga megtalálja-e újra önmagát, a saját értékét és életcélját. Képes-e levetkőzni az elhagyott nő, azaz a „szegény asszony” stigmát, képes-e rendezni a férjjel való viszonyt. Hogy valójában ki is Elena Ferrante, máig kérdéses: az álnév mögött húzódó indokot viszont tudjuk. Elena Ferrante szerint a könyvnek csak addig van szüksége a szerzőjére, amíg megírják a történetét, hiszen egy jó könyv az író nélkül is megtalálja azokat, akikhez szól.

Az Amikor elhagytak véletlenül talált meg engem is, és remélem, ezzel az ajánlóval még több emberhez eljut.  

További cikkek: