Pályaválasztási dráma 1. rész – Nem vettek fel, mégis egyetemre mentem Téma: Karrier

Amikor azon gondolkodom, hogyan is lettem az, aki ma vagyok, és miért pont így alakult a sorsom, akkor bizony újra és újra egy “hibára” kell visszavezessem a történtek eredetét. Önbizalomhiány, fájdalom, gyász, veszteség, hitetlenség és konstans út keresés. Szóval: végül hogyan is lettem mégis kommunikációs szakember? Elmesélem.

Első lépés: rontsd el a felvételit! 

A „Mi lett volna, ha…” kérdés sokáig fontos szerepet játszott az életemben, talán többet is játszadoztam vele, mint amennyit kellett volna. Viszont, ha az egészet onnan közelítem meg, hogy a sors milyen tekervényes úton-módon juttatott el oda, ahol most vagyok, akkor végül még hálás is lehetek, mert seggbe billentett, amikor tulajdonképpen “rossz” ösvényre léptem.

Kezdem az elején: én mindig is író akartam lenni. A 12 éves énem pedig egyszer hallott egy olyan dologról, hogy “kommunikáció- és médiatudomány”, ami éppen ideális egy olyan személynek, aki abban látja az életét, hogy történeteket, szövegeket és egyéb írásokat körmöl sebesen a klaviatúráján. Ez az elképzelésem egészen szépen ki is tartott két éven keresztül, még akkor is, amikor a család és a barátok értetlenkedve néztek, amikor elmondtam, hogy mit szeretnék tanulni. Hozzátartozik persze a sztorihoz, hogy akkor még nem volt nagy múltja a szaknak, így kevésbé is volt benne a köztudatban.

Szintén ekkor olvastam arról, hogy a jó újságírók pszichológiát tanulnak, így elkezdtem beleásni magam az ilyen témájú könyvekbe és elég hamar el is határoztam, hogy belőlem bizony klinikai szakpszichológus lesz. Teljes erőbedobással készültem a felvételire, de nem szereztem elegendő pontszámot, így kellően pofára is estem azon a csodás júliusi napon, amikor kihirdették a ponthatárokat.

Jobb később, mint soha: meddig kell kitalálnunk, hogy kik és mik akarunk lenni? 

Úgy vélem, hogy nem mindenki képes arra, hogy 18 éves fejjel eldöntse, hogy mi lesz belőle, és ez így teljesen rendben is van, nem véletlenül létezik a “gap year” fogalma. Mi, a magyar cserediákok, csak néztünk, mint borjú az új kapura, amikor sorra hallgattuk a német diákok terveit a gimnázium utáni évekre. Önkénteskedni, dolgozni fognak a világ különböző pontjain, ami számukra teljesen természetes volt.

Optimális esetben viszonylag könnyedén kitalálja valaki, hogy mi szeretne lenni: gyerekkora óta állatokat akar gyógyítani, mérnök, orvos, könyvelő, vállalkozó lesz, mint az egyik szülője, nagyszülője, ebbe már belelátott és neki is szimpatikus hivatásnak bizonyult. Aztán vannak azok, akik engednek a nyomásnak, hogy bizony kommunikációs diplomával nem lehet megélni (itt lelkesen mutogatok is magamra), és végül egy népszerűbb szakot választanak, amit aztán vagy elvégeznek, vagy elvéreznek.

Hiszek benne, hogy mindennek megvan a maga oka, és igazából erre kell ráéreznünk: nem kell, hogy azonnal tudjuk, hogy mik szeretnénk lenni, jobb, ha megadjuk magunknak is a tévedés lehetőségét és akkor később kevesebbet, vagy egyáltalán nem töprengünk, a “Mi lett volna, ha…„ kérdésen.

Mi van akkor, ha végül mégsem vesznek fel az áhított szakra? 

Semmi. Egy “kis” pánik. Üresség. Hatalmas kérdőjelek. Talán még pár könnycsepp is. Nem akarok lódítani nektek, ez is egy bizonyos értelemben jött gyászfolyamat volt. Elképzeltem, hogy milyen lenne pszichológusként dolgozni, érdekes projektekben részt venni, praktizálni és segíteni az embereken. Nem tudom, hogy pontosan hány hét van a ponthatárok kihirdetése és a pótfelvételi között, de akkor és ott gyors döntésre szántam el magamat.

Nagyon egyetemre akartam menni, ami esetemben utólag is jó döntésnek bizonyult, még akkor is, ha most minden egyéb mellett fizethetem a diákhitelt is. Mert végül így kalandoztam vissza a kommunikáció- és médiatudomány szakra, és hosszú-hosszú évek után eldöntöttem, ha nehezebb is lesz így, nekem bizony ott a helyem.

Ma már úgy érzem, hogy az egyik legjobb dolog történt velem, amikor az élet azzal a felvételivel alaposan seggbe rúgott, majd visszatérített oda, ahova eredetileg is menni akartam.