Pályaválasztási dráma 2. rész – Neked van B-terved? Téma: Karrier

Az, hogy egyetemre járunk egy dolog, de mi történik azt követően, hogy diplomás munkavállalóként kimerészkedünk a munkaerőpiacra? Kapunyitási pánik, némi riadalom és egy kis kiégés is beüthet a mindennapokban.

A világunk változik, akár egy kaméleon

Minap belehallgattam a Forbes Legyél jobb! Nap előadásaiba, és volt egy téma, ami kiváltképp megragadta a figyelmemet: a kiégés. Arról viszonylag hamar egyetértettek az előadók, hogy a kifejezés félrevezető és tulajdonképpen rosszul is használjuk, érdekes viszont, hogy amit a legtöbb ember kiégésnek titulál, az nem más, mint az útkeresési folyamatunk. Ez a gondolat pedig nemcsak merőben új perspektívát nyitott az életemben, de rendkívül meg is könnyebbültem, hisz azt jelentette, hogy nem csak velem történik ez, és nem csak én élek együtt ezzel a belső feszültséggel.

Ebben a köntösben valahogy teljesen normálisan hangzik az, hogy huszonöt évesen még mindig keresem a miérteket, a hogyanokat, az irányokat, magamat, a jövőmet és az utamat, úgy általánosságban véve. Mit jelent ez mindenkire nézve? Egy olyan világban élünk, amit az előadáson is kaméleonként jellemeztek, és éppen ezért nekünk is változnunk kell, lépést kell tartanunk. Az élethosszig tartó tanulás már nem csak egy hangzatos mondat, amit az iskolában hallgatunk, amivel a szüleink riogatnak, hanem az életünk alapja.

Viszont egy olyan világban, életben, ahol teljesen normális az útkeresés, ott vajon van helye B-tervnek? Létezhet-e egyáltalán olyan, hogy B-terv, ha egyszer az A-terv sem biztos még? Újabb érdekes kérdés, merőben filozófiai, főleg, ha elkezdem pedzegetni azt, hogy a B-terv sok ember számára nem opció: sportolók, sikeres emberek vallják, hogy nincs idő arra, hogy másra fókuszáljanak, egy dologban kell kellően elmélyedni.

Bevallom, a cikk ezen pontján én is kellően elbizonytalanodtam, mert nem lehet valami ennyire fekete vagy fehér. Mindkettőben látom az igazságot, a lehetőséget, értelmezhetem így is, úgy is. Azt hiszem, ezt inkább mindenki saját belátására bízom, én maradok annyiban, hogy előfordulhat, hogy néha kell újratervezni, de valóban úgy tudunk valamiben igazán elmélyedni, ha nem is adunk lehetőséget arra, hogy túl sok irányba engedjük a figyelmünket.

Hello, szia, te kedves felnőtt!

A felnőtté válás bizony ma már egy olyan folyamat, ami kellően elhúzódott. Amikor tizennyolc évesen kapok egy papírt arról, hogy “érett” vagyok, még nem leszek az. Bocsi srácok. Sok tekintetben már tizennégy évesen felnőtt voltam, de bizonyos értelemben még a huszonöt éves énem is olyat tud produkálni, amit a négy éves húgom is megirigyelhetne. Az elmúlt héten ennek okát is megfejtettem: az interakcióim során nem mindig a felnőtt énem operál, olykor-olykor (néha többször is) a gyermek énem kapcsol be, aminek következtében olyan játszmákat alakítottam ki, amik egészen a gyerekkoromig gyökereztethetőek, ahol ez az egész lényegében kialakult.

Személy szerint én, egy fura kis hibrid mini felnőtt voltam tiniként, így talán nem is olyan meglepő, hogy néhány kommunikációs defekt a mai napig velem maradt és időről-időre bekapcsol. Viszont jó hír, nekem is és bárki másnak is, akinél be-bekapcsol a gyermeki énje, hogy mindezt lehet kezelni, mindössze tudatosítanunk kell magunkban, hogy mi miért történik. Egy kicsit relaxálni sem árt, hogy ezeket a játszmákat felismerhessük, elkerülhessük, és tényleg felnőttek lehessünk.

Egy szó, mint száz, felnőttnek lenni nem is olyan egyszerű, mint ahogy azt eleinte gondoltam, és végképp nem olyan egyszerű jól csinálni – néha már az is eléggé embert próbáló, hogy egyáltalán bárhogy is csináljuk –, de az biztos, hogy egy nagyszerű önismereti út.