PÁR ÉRV A SZÜLEIMTŐL, AMIÉRT SZERINTÜK BOTORSÁG ALBÉRLETBE KÖLTÖZNÖM Téma: Psziché

A Virginia Woolf-válogatásomat pakoltam be elsőnek a bőröndömbe, mert azt mindenhová magammal viszem, ahol életvitelszerűen tervezek élni. Aztán a dekorációként szolgáló fényfüzéreket, mert az is mindenhova kell, végül az IKEA-s plüss felhőt.

Nemrégiben elköltöztem otthonról, hogy a húszas éveim közepe felé járva kipróbáljam, milyen is az a „saját láb”, amiről már oly sokat hallottam. Egy kedves ismerősöm lakótársa a közelmúltban kiköltözött a közösen bérelt lakásból, így a leány meghívott engem a lakótárs helyére. Egy szemvillanásnyi ideig töprengtem csak, majd igent mondtam. Mielőtt azonban a babakék, mosolygós plüss felhővel a hónom alatt ünnepélyesen átléptem volna a küszöböt, néhány csörtét még megvívtunk a szüleimmel a költözésemről.

Amikor bejelentettem, hogy elköltözök, sokkal jobban fogadták a hírt, mint amire számítottam. Még drága édesanyám is, annak ellenére, hogy ő a családunk heves, forrófejű tagja. Pedig volt a tarsolyomban Xanax, langyos tej és egy Zorán-válogatás is arra az esetre, ha esetleg túlhevülnek az indulatok, de végül nem volt rá szükség. Persze lelkesedni nem lelkesedett egyikőjük sem. Azt gondoltam, hogy ez érthető, hiszen mégiscsak kifarolok az életükből félig-meddig, nyilván nem örülnek neki. Amikor azonban elkezdték felsorakoztatni az érveiket, amiért szerintük botorság a költözés, hatalmasra kerekedett a szemem, és hálát adtam az égnek a nálam lapuló Xanaxért és langyos tejért. Olyan gondolatsort vonultattak fel, amelynek az érkezésére nem számítottam.

MICSODA PÉNZPAZARLÁS!

Drága szüleim elsődleges és legfontosabb kivetnivalója a lakásbérléssel kapcsolatban az volt, amit sokszor hallottam már, sok különböző embertől: felesleges pénzkidobás. Ezt az argumentumot ímmel-ámmal még hajlandó is lettem volna elfogadni – persze nem tartottam elegendőnek ahhoz, hogy visszavesse a költözéssel kapcsolatos elhatározásomat –, de én magam is sokat morfondíroztam azon, hogy hogyan fogok kijönni anyagilag egy hónapban, egyetem mellett, ha teljesen önfenntartóvá válok.

Kalkulációim szerint azonban még a tömlős sajtos zsömle-hóvégéket is megúszom, úgyhogy én nem láttam problémát. Persze, el tudnám költeni azt a havi százezer forintot másra is – például embertelen mennyiségű Hello Kitty-s matricára, vagy Kylie Jenner sminkkészletére –, de az élet nem kívánságműsor. Szüleim ezután folytatták az okfejtést, miszerint így örökre elvágom magam a lehetőségtől, hogy saját hajlékot vásárolhassak magamnak. Itt már megállt a kezemben a kávéskanál, miközben feleltem erre, hogy ugyan drága szüleim, ugye nem gondoltátok azt ti sem, hogy addig itthon fogok élni, amíg nem teremtem meg a saját otthonra valót, hogy innen rögvest oda költözhessek?

A SZOMORÚ VALÓSÁG VS. FURCSA MATEMATIKA

De, pontosan azt gondolták. Helyesbítek, nyilván abba a hitbe nem ringatták magukat, hogy egymagam összegyűjtök huszonöt millió forintot az elkövetkezendő három évben, de abban teljesen biztosak, hogy ennek legalább a felét össze tudnám kaparni, amivel már el lehet indulni a jó irányba. Mert ha ezzel az összeggel már rendelkezem, akkor vehetek fel hitelt, amit ugyanúgy kell törlesztenem, mintha bérleti díjat fizetnék, csak a lakás legalább az enyém. Ezen a ponton már érezhetően vibrált a feszültség a levegőben, így lehörpintettem a kupica langyos tejet az idegeim megnyugtatása végett, csak aztán feleltem.

Elképzelhetetlen, hogy huszonöt milliónak a felét összespóroljam röpke három év alatt. Tegyük fel, hogy ha nem matricára vagy az ifjú Jenner-palánta nevével fémjelzett rúzsokra költöm azt a pénzt, amit spórolok azzal, ha nem költözöm albérletbe, az is „csak” egymillió forint egy évben. Az három év alatt hárommillió, bárhogy is számolom. Csak röpke huszonkettő hiányzik még egy saját lakáshoz – ez semmiség, persze.

Ezután következett az újabb érv: „De hárommillió mégiscsak több, mint a semmi, nem igaz?!” Dehogynem. Cserébe még három évig ülhetek otthon, hogy aztán ugyanúgy elkezdjek egy albérletért fizetni, mert nincs más lehetőségem. Vagy ötvenéves koromban még mindig otthon élek.

KONKLÚZIÓ

Természetesen megértem az aggodalmaikat, hiszen én sem repesek a gondolattól, hogy hétmérföldes távolságra került tőlem a saját lakás lehetősége, azonban a helyzet sajnos ez. Nem csak én vagyok ilyen helyzetben, sorstársaim garmadáját találnám meg. Akár köztetek is, kedves Olvasók, akiknek konstans szorongás fojtogatja a mellkasukat, ha a jövőjük menedzselésére gondolnak. Mégis azt gondolom, hogy majd lesz valahogy, ennél jobbat nem tudok.

Lassan két hónapja élek külön, és annyit mondhatok, hogy fantasztikus érzés. Nagyon jó ötlet volt elköltözni.