Schrödinger, meg az a hülye macska Téma: Psziché

Schrödinger macskája – a híres gondolatkísérletben – egyszerre élő és halott, hiszen nem tudjuk, melyik állapota a valódi, amíg meg nem nézzük őt a dobozban. Tudom-tudom, a kvantum-szuperpozíció nem éppen a könnyen emészthető témák egyike. No de megpróbáltam kicsit kivetíteni az életemre és rájöttem, hogy folyamatosan döntök a „macska sorsáról”, miközben gőzöm sincs a valóságról. Ijesztő mennyi „kísérletet” folytatok fejben, amiben épp olyan helyzetben vannak szegény szenvedő alanyok, mint az a cica…

Tudjátok, miben különbözöm Schrödingertől? Én már döntöttem a végkimenetelről. 

Mert úgy érzem, hogy már előre pontosan tudom, mi fog történni.

Egyik pillanatban elképzelem, micsoda őrjöngésben lesz részem egy munkahelyi bakimért, hiszen még csak próbaidős vagyok. Egy másik pillanatban látom magam előtt, ahogy a szerelmem egy másik nő oldalán andalog boldogan. Aztán azt hallom az edzőteremben, ahogy mindenki rajtam nevet, mert még egy normális fekvőtámaszt sem vagyok képes lenyomni. Majd már kóstolás előtt a számban érzem a fahéjas-fetás sült zöldség borzasztóan bizarr ízét. Egy következő pillanatban pedig érzem a bőrömön a fagyos hideget, hiszen novemberben elvileg már nem is lehet jó az idő. És a legszörnyűbb, hogy ezeket a negatív gondolatokat teljesen valóságosnak látom. Tudat alatt hiszem, hogy mindent tudó vagyok, hogy mindent megjósolhatok, hogy képes vagyok előre lepörgetni a filmet.

Persze vannak, akik jó megérző képességekkel vannak megáldva, jó nekik. Bizonyos helyzetekben valóban egyértelműen kikövetkeztethető a végkifejlet. Például, ha nem fizetem be időben a számláimat, tudom, hogy cserébe fizethetem be azok többszörösét, a pótdíjakkal együtt. No de sajnos olyan helyzetekben is azt hiszem, hogy racionálisan gondolkodom, hogy „látom a jövőt”, amelyekre ez a séma nem ráhúzható. Lepörgetem az eseményeket a szemem előtt, és sokszor ez alapján meg sem adom a lehetőséget a valóságnak. Gyakorlatilag már temetem is azt a szegény állatot – amikor még azt sem tudom biztosan, hogy halott.

Amint a macskára gondolok, kapásból üvölteni tudnám magamnak:

Hagyd már a dolgokat megtörténni!

Meg persze nézd meg a dobozt, meg a macskát! Mert tudom, hogy ezt kellene tennem.

Különben sosem tapasztalom meg, hogy a főnököm tudja, hogy minden ember hibázik, és még jó tanácsokkal is ellát, hogy máskor hogyan kerüljem el ugyanazt a hibát. Különben sosem tapasztalhatom meg felhőtlenül azt a boldogságot, amit az igazi társam melletti biztonság érzete nyújt. Különben sosem tudom meg, hogy az edzőteremben az emberek inkább büszkék a velük együtt edzőkre, mert veszik a fáradságot, hogy mozogjanak, mert mindenkit egy cél motivál. Különben sosem tudom meg, hogy a fahéjas-fetás sült zöldség eszméletlenül király párosítás. Különben sosem tudom meg, hogy milyen egy szál pulóverben végigbringázni egy erdőn novemberben, miközben még melegít a nap fénye.

Különben sosem tudom meg, hogy milyen lett volna, ha nem rettegek, ha nem játszom a kamujósnőt, hanem helyette végre ÉLEK.