„Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy felnőtt legyek” Téma: Karrier

Huszonkét évesen, három év munkatapasztalattal. Ettől az öt szótól konkrétan elkap a pánikroham, de tizenkilenc évesen még nem gondoltam bele, hogy mire vállalkozom.

Semmi másra nem vágytam jobban, minthogy felnőtt legyek

Hatéves koromban éreztem először, hogy mennyire jó lenne felnőttnek lenni. Ők mindent el tudnak intézni, fent maradhatnak sokáig, ehetnek csokit ebéd előtt és rendelkezhetnek a napi krémtúró adagról. Másodikos lehettem, amikor az első „ezt nem veheted fel az iskolába!” típusú veszekedésünket megejtettük édesanyámmal. Ez volt az a pont, amikortól világossá vált számomra, hogy semmi másra sem vágyom jobban, minthogy felnőtt legyek, és akkor is felvehessem a rózsaszín nadrágomat, ha sár van.

Aztán jött a kamaszkor és eldurvultak az események. Gondolom mindenkinek ismerős a „Mikor mosogatsz már el?”, „Ki fogja kitakarítani a szobádat, a jótündér?”, „Engem apám ezért a viselkedésért úgy elvert volna, mint szódás a lovát!” mesterhármas, amit a szülők előszeretettel alkalmaztak akkor is, ha a legjobb barátnőd először jött át vendégségbe. Nálunk ez hét évig mindennapos volt, amúgy sem voltam jó kamasz – főleg nem a középiskolában. A számtól csak az önállóságom volt nagyobb, hamar munkát kerestem. Mert hát anyádtól nem kérhetsz pénzt cigire. Pont.

Dolgozni és tanulni egyszerre?

Tizenhat évesen lett meg az első nyári melóm, amit nagyon sok diákmunka követett. Csiszoltam már csiszolókorongot az Isten háta mögött reggel hattól. Voltam árufeltöltő, kóstoltattam margarint és gyűjtöttem pénzt pandáknak is. A gyorséttermeken kívül minden megvolt, de azt is csak azért hagytam ki, mert tudtam, hogy az én kézügyességemmel örökre megcsonkítanám valamelyik testrészemet a forró olajjal.

Ezek után valahogy magától értetődőnek tűnt, hogy érettségi után egyetemre csak levelezőn megyek, mellette dolgozni fogok. A jelenlegi állásomra már akkor felvettek, amikor még le sem zajlottak az írásbeli vizsgák. Szegény HR-es nő három e-mailt írt, hogy töltsem már fel a bizonyítványomat, és csak lesett, amikor felhívtam, hogy elnézést kérek, de még a fasorba sincs. Volt nagyjából egy szabad hetem, aztán már vehettem is fel a fehér inget, elkezdhettem a karrieremet egy banknál.

A siker egyenlő a boldogsággal?

Az első négy hónapom teljes gyomoridegben telt, fogytam vagy 10 kilót, egész nap alig ettem. Dolgoztam agyrázkódással, begyulladt bölcsességfoggal és elképesztően másnaposan is. Aztán lassan beletanultam, megismertem minden kollégámat, felvettem a ritmust. Egy évembe telt nagyjából, amíg a pozíciómhoz köthető ügyeket meg tudtam oldani és az ügyfelek kérdéseinek nagy részére is képes voltam válaszolni.

Aztán más üzletág felé mozdultam, kihívást kerestem. Végigjártam a ranglétrát addig a szintig, hogy már csak vezető beosztásom lehetne. Akárkivel beszéltem eddig, senki nem találkozott még ilyen fiatal ügyintézővel, mint én, ebben a pozícióban. Tehát a munkámban sikeres vagyok, elértem a célomat, úgyhogy boldog lehetnék. De mégsem vagyok.

Egyetemre már nem járok, mert nem fért bele a munka mellett. Hiába lakom együtt a középiskolás barátnőmmel, ihatok hétköznap alkoholt, és akkor sem  kiabál senki velem, ha csak hajnalba érek haza – így sem vagyok elégedett. Mert rájöttem, hogy nem erre vágyom. Minden hetem azzal telik, hogy számolok vissza péntekig. Majd ha eljön, kijövök a munkahelyemről, pislogok kettőt, és már hétfő reggel van. Az első végigdolgozott Szilveszteremnél jöttem rá, hogy végem van. Felnőtt lettem – habár nem érzem magam annak.

Elfelejtettem retúrjegyet váltani

Fizetek rezsit, albérletet. Van egy macskám, akit még nem öltem meg, és boldognak tűnik – tehát tőlem függ egy élőlény jóléte. A saját fizetésemből élek, teljesárú bérletet veszek a metróra. Már túl vagyok öt adóbevalláson és szavaztam is egyszer. Szülhetnék gyereket, sőt a kortársaim közül már többen is feláldozták kényelmüket a szaporodás oltárán. Tudom, hogy mennyibe kerül egy darab tojás és számon tartom az akciókat. Én mosom a saját szennyesemet és van kedvenc öblítőm. Na, ez a durva.

Mindig is felnőtt akartam lenni, hát az lettem. De rájöttem, hogy már nem vágyok erre.