Senkinek lenni a munkahelyen

20onévesen egy közigazgatási szervnél dolgozom. Nem vág a szakmámba, nem is igazán pályáztam meg az állást, egy ismerősön keresztül kerültem ide. Épp munkahelyet kerestem, majd egy forró nyári délutánon hívást kaptam egy gyerekkori ismerősömtől, hogy nem érdekelne-e munkalehetőség. Elmondott minden jót. Cafeteria, negyedéves juttatások, külföldi lehetőségek, jó csapat, utazási támogatás, fejlődési lehetőség, az átlagnál több szabadság. Melyik fiatal ne vágyna ezekre a hívószavakra?

A kiválasztás

Valószínűleg nem özönlöttek a jelentkezők, de engem is csak az önéletrajzom elküldése után két hónappal hívtak be. Tűkön ültem, hogy mehessek és láthassam, mi vár majd rám. Az épület tipikus közintézmény. Kopár, fehér falak és irgalmatlan csend. A két leendő felettesem interjúztatott. A kérdés, hogy diplomát hoztam-e magammal, váratlanul ért. Eddig sosem kérték, úgyhogy teljesen meglepődve, halkan súgtam egy nemleges választ. Konstatálták, hogy alapvetően nincs megfelelő képesítésem a pozícióhoz, amire fel akarnak venni.

Két hónapig állt bent az önéletrajzom náluk, amelyben pontosan megjelölve leírtam, hogy mit és hol végeztem, természetesen ferdítés nélkül. Nem értettem a meglepettség okát. Aztán kiküldtek, hogy átbeszéljék az interjút. Behívtak és elmondták, hogy megajánlják nekem a magasabb összeget, de hosszabb lesz a felvétel folyamata a képesítésem hiánya miatt. Örültem, legalábbis akkor azt hittem.

Végtelen papírmunka

Kérdőívek, vagyonnyilatkozatok, adóbevallások tették ki a mindennapjaimat, miután a kiválasztást követő hónapban értesítettek: felvettek. A sok papírozás mindig megijeszt, de úgy gondoltam, hogy ez csak mellékes, hiszen felvettek és új munkahelyen kezdhetem el az évet. Egyszerre vártam és féltem tőle, de az ismerősöm azt mondta, hogy jó lesz, így vakon hittem neki.

Az első tapasztalatok

Utólag visszagondolva hallgatni kellett volna a megérzéseimre. A kezdés napja előtt könnyek között töltöttem az estémet. Nem tudtam minden papírt összeszedni, emiatt pedig izgultam, görcsöltem és féltem. Az első napomon a bemutatkozásnál körbenézve azt gondoltam, hogy ez nem az én helyem. Viszont fél év a felmondási idő – ezzel nyugtattam magam.

A kezdeti időszakban próbáltam a társaság tagjává válni. Lementünk együtt sétálni, közösen ebédeltünk, mindenkivel igyekeztem megtalálni a hangot. Korábban egy beilleszkedéssel sem volt gondom, mindenhol örömmel fogadtak. Itt viszont nem éreztem a bensőséges hangulatot, leginkább azért, mert nem volt. Két hétig mindennap stresszes állapotban voltam, kevés alvással indultam munkába.

A második hetem végén a szervezetem úgy döntött, hogy nem enged el otthonról, a ház ajtaján nem bírtam kilépni, elájultam. Ismét kijött az ekcémám, ami csak a stresszes időszakokban jön elő nálam. Aztán az élet úgy gondolta, hogy megviccel két egészségügyi problémával, egy halálesettel és egy korábbi kapcsolat felelevenedésével, ami csak még több stresszt idézett elő.

Problémák hadával a hátamon

A gondjaimmal együtt bezárkóztam. Talpig feketébe öltözve mentem a főnökömhöz, hogy kénytelen vagyok kivenni a két napos rendkívüli szabadságot a közeli hozzátartozóm halála miatt. Se „részvétem”, se kérdés, csak egy felszólítás hangzott el: „Keresd fel a titkárnőt, aki ezzel foglalkozik!” Kutattam a hibát magamban, hiszen ennél nagyobb együttérzést vártam.

Körülbelül ezen a héten volt először, hogy azt mondtam, most nem szeretnék elmenni sétálni a szabad fél óránkban. Senkit nem érdekelt az indok, nem foglalkoztak vele, hogy miért szeparálódtam el a napokban. Amíg én az élet által rám mért ostorcsapásokkal küzdöttem, addig a munkatársaim a visszautasítás miatt „bunkó”-nak tituláltak. Az viszont senkit nem érdekelt, hogy miért nem ebédelek velük, miért nem sétálunk, és miért ülök a székemben, magam elé meredve napok óta.

Miért maradtam mégis?

Közbeszólt a koronavírus. Nem maradhattam munka nélkül egy világjárvány közepén, amikor tudtam, hogy ez egy bebetonozott hely számomra. Elkezdtem átformálni magamban a gondolataimat. „Nem is olyan rossz hely!” „Legalább van biztos fizetésed!” „Biztosan jobb lesz idővel!” A home office enyhített a körülményeken és belenyugodtam, hogy most éppen ezzel kell beérnem.

A megnyugvásom után viszont újra visszatértünk az irodába. Közös sütizések, csevegések. Jól hangzik ugye? Én is így gondoltam. Újabb önámításba kezdtem. Egy kissé borúlátó kollégám elkezdte ecsetelni, hogy itt nem éri meg fejlődésre várni, ez egy monoton munka, nem fogok benne izgalmakat találni. Valóban igaza volt, hiába kerestem, nem találtam. Egy sütizés alkalmával elsütöttem egy ártalmatlan poént, magamhoz képest konszolidáltan fogalmaztam meg az általam viccesnek szánt mondatot. Rosszalló nézéseket és mérges arckifejezéseket kaptam. Nem lettem a csapat mókamestere.

A kommunikáció

Amióta itt dolgozom, voltam már lelkes és motiválatlan. Szomorú és kevésbé szomorú. De egy biztos, hogy a kommunikáció teljes mértékű hiánya minden motiváltságot kiölt belőlem. Az első időkben a saját traumáimon túlmenően igyekeztem megtartani az állásomat. Tekintettel arra, hogy új voltam, rengeteg kérdés merült fel bennem. Hol kaptam választ, hol nem. Néha ötletekkel is előálltam. A válasz rendszerint a „jó, csináld!” mondat volt.

Az e-mailes kommunikáció sok esetben egy „intézd!” felszólításban merült ki. Ilyenkor a korábbi üzenetváltásokat végigtekintve csak információhalmazokat láttam, amik nem álltak össze. Ha telefonáltam miattuk, akkor a „szerintem ez elég evidens” igencsak degradáló megjegyzést kaptam. Nem magyaráztam azt, hogy nem egyértelmű, hiszen nem ugyanabban a székben ülök húsz éve, ahogy a legtöbb munkatársam. Azonban előfordult olyan is, hogy megkérdeztem a főnökömet, hogy pontosan mit is kell csinálni, majd átolvasva ő sem tudott választ adni, hiszen ő maga sem értette, milyen feladatot adott nekem.

Vetettem fel ötleteket, próbáltam lelkes maradni. Rendre választ sem érdemeltek ezek az e-mailjeim. Sokszor egyetlen soros, fontos kérdést tartalmazó üzenetet küldtem, hogy ne fecséreljem a szavakat. Reakcióra mai napig hiába várok. Az érzés, hogy nem érdemlek választ, azzal egyenlő számomra, hogy a szavam semmit nem ér a cégnél.

Mindent összevetve

A beígért juttatásokat megkaptam. A SZÉP-kártyámon landol a cafeteria, a havi fizetés mindig időben érkezik, volt már negyedéves juttatásban részem, biztos állásom van. Ami viszont hiányzik 20onévesen, az a lelkesedés és a motiváció. Képtelen vagyok egy olyan munkát szívvel-lélekkel csinálni, ahol vissza kell térnem ahhoz az alsós kislányhoz, aki nem mer kérdezni. Kaptam már rosszalló üzeneteket azért, mert nem értettem valamit, vagy mert elütöttem egy karaktert e-mailben. Minden egyes megmozdulásomat egy negatív visszajelzés követte. „Ezt már tudnod kéne!” „Szerintem egyértelmű a probléma.”

Néha picsogásnak érzem, hogy egy világjárvány közepén azért panaszkodom, mert van munkám. Vagyis pontosabban azért, mert ami van, az kiölte belőlem a lelkesedést és befásultam. Bár a juttatások jók, itt nyer értelmet, hogy a pénz nem minden. A kezdeti lelkesedést és beilleszkedést felváltotta a robot üzemmód. Az a gondolat jár a fejemben, hogy csak legyen vége a munkaidőmnek, hadd csináljam a magam dolgát.

A napom több mint egyharmadát töltik ki negatív érzések, és a görcsbe ránduló gyomrom, amikor el kell küldenem egy e-mailt, a gomolyfelhők, amelyek felettem gyűlnek, amikor meglátom az új projektet. Végül pedig ott vannak a fejemben a kollégák beletörődő mantrái. Mindenki úgy tesz, mintha szeretné a munkáját, de egy-egy elejtett mondatból kitűnik az igazság.

Senki nem szereti igazán ezt a helyet.

 

További cikkek: