“Szakmai tapasztalatot nem szereztem, de igazi élettapasztalatot igen” – Diplomás promóter Téma: Karrier

Most azokhoz szeretnék szólni, akik diplomásként egy olyan szakmában dolgoznak, amihez totál nem kellene a diploma.

2018-ban szereztem diplomát kommunikáció szakon. Tudom, büfészak, meg mire számítottam, mit gondoltam. Nos, azt hittem, onnantól enyém a világ. Az egyetem alatt 3 helyen voltam gyakornok, magabiztosan mentem az első állásinterjúmra. Úgy is tűnt, hogy jól ment, mondták, hogy majd 2 hét múlva keresnek. Azóta várom a hívásukat. Természetesen az első alkalom után nem adtam fel. Mentem interjúról interjúra. A vonaton több alkalommal is találkoztam ismerősökkel, mindig ugyanaz volt a válaszom a „Te merre mész?” kérdésükre. Állásinterjúra, hiszen az előző sajnos nem sikerült. Mindig hatalmas lelkesedéssel estem neki egy újabb megpróbáltatásnak. Az önéletrajzom végtelen szépítgetése, próbafeladatok tömkelege, ismerősök általi biztatás, és az állandó “sok szerencsét, most biztosan sikerülni fog” mondatok. Ebből álltak nemhogy heteim, hónapjaim. Nem akartam semmi olyan munkát elvállalni, ami kicsit biztosabb lett volna, hiszen a remény hal meg utoljára elven úgy éreztem mindig, hogy majd a következő interjú sikerülni fog.

Nem a diplomámmal helyezkedtem el

Aztán eltelt majdnem fél év és egy Facebookos hostess csoportban láttam, hogy promótert keresnek. Gondoltam, beszélni tudok, van benne tapasztalatom, valami fixebb állás sem ártana, miért ne? Az interjú nem volt egy egetverő kihívás, szinte egyből küldtek tovább az oktatásra. A betanulás egy teljesen másik áruházban volt szombaton és vasárnap. Következő szerdán kezdtem az első  munkanapomat. Annyira borzasztóra sikeredett az a nap, hogy rövidesen elgondolkodtam, hogy mikor nem lesz ciki felmondani. De végül maradtam, mert nem akartam feladni azonnal. Kitűztem magamnak egy hónapot, gondoltam, ha nagyon rossz, akkor kérdés nélkül lépek.

Féltem, hogy lenéznek mások

Aztán szépen lassan elkezdtem egyre több és több embert megismerni. Elkezdtem megszeretni munkába járni, összekötött minket a sok közös bosszankodás, a közös viccek, a közös ebédek. Mindenkinek volt egy kedves szava hozzám. Közben én mégis azt éreztem, hogy degradáló számomra, hogy diplomával a kezemben olyan helyen dolgozom, ahol sokan diákként keresnek plusz pénzt maguknak. Szégyelltem, hogy képtelen vagyok elhelyezkedni, hogy az ismerőseim folyton azt kérdezgetik, hogy hol dolgozom és nekem azt kellett válaszolnom, hogy promóter vagyok. Kiguglizhattam volna valami szebb kifejezést erre, vagy frappáns választ is adhattam volna, de akkor is promóter voltam.

Bosszantott az, hogy “szégyent hoztam a szüleimre”. Hiszen ők folyamatosan támogattak, mondták, hogy azt tanulhatok, amit csak szeretnék, hogy ők büszkék rám. Azok is voltak, akkor is, amikor “csak” promóter voltam. Bár mindig hangoztatták nem hittem el, hiszen, hogy lehetnének erre büszkék? De ők töretlenül azok maradtak. Emellett féltem, hogy lenéznek mások, pedig ezt nem éreztette velem senki. Leginkább önmagammal volt probléma, mert én éreztem ezt, és azt hittem, hogy mások is így gondolják.

Sokat tanultam magamról, másokról

Ezekkel az érzésekkel voltam az áruházban minden nap. Ahol pedig hamar a csapat részévé váltam, megszerettek, és én is megszerettem őket. Időközben elkezdtem feloldódni. Lehet, hogy szégyelltem, lehet, hogy nem volt túl menő azt mondani diplomlásként, hogy promóter vagyok, mégis sokat tanultam ott. Magamról és másokról, az emberekről. Szakmai tapasztalatot ugyan nem szereztem, de igazi tapasztalatot az életről igen. Megtanultam türelmesebb lenni, értékelni a jó társaságot és magamat. A munkatársaim minden nap éreztették, hogy fontos vagyok, hogy többet érek, mint amit gondolok. Igazán nagyszerű embereket ismertem meg, és ha újrakezdhetném is azt választanám, hogy velük dolgozzak.

Szóval nem, nem ciki olyan munkát vállalni, ami nem fűződik a diplománkhoz, mert ezek a helyzetek nagyon sokat tanítanak. Merjetek elvállalni másmilyen munkát, nézzetek körül más szakterületeken is! Nagyon sok új ismeretséget lehet szerezni. Sok kedves embert lehet megismerni, ha nyitottak vagyunk, és senkinek nem lenne szabad azt éreznie, amit nekem. Mert úgy gondoltam, hogy akik büfészakoztak, azoknak igazuk volt. Lehet, hogy igazuk volt és tényleg nem a legkönnyebb ezzel a szakmával állást találni, de nem is lehetetlen. Különben pedig, ha valakinek ez az elképzelése, miért kellene mások miatt lemondania róla?