“Szerepjáték, szerepjáték mindenhol!” – Egy novella a sok álarcról Téma: Psziché

Egy novella, amit a képzelet szült és a szerepjáték témakör ihletett. A helyszín egy budapesti kávézó, ahol egymást már 25 éve ismerő, két legjobb barátnő beszélget. Vagyis, inkább csak az egyik beszél.

Így közel harminc évesen már rengeteg munka van abban, aki vagyok, tudod? De nem is ez a lényeg. Hadd mondjak el valamit.

Ő egy potenciális férjanyag, de legszívesebben lemondanám a randevút. És tudod, hogy miért? Mert kiismertem az embereket.

Mind hatalmas szerepkövető. Shakespeare-nek igaza volt, legalább ezért megérte bejárnom az egyetemre, de tényleg színház az egész világ, amiben mind a férfi, mind pedig a nő egy hatalmas szerepet játszik. Megtehetném, hogy rángatom a férfi előtt a mézesmadzagot – persze csak annyira, hogy elhiggye, egyszer majd rámarkolhat. De nem fogom megtenni.

Játszadozhatnék, hogy nem válaszolok neki azonnal, és megváratom az üzenettel, ahogy „kell”, de ezt se fogom megtenni.

Ügyelhetnék gondosan arra, hogy intelligensnek, viccesnek, és tudod, olyan passionate-nek lásson, de ezt se fogom megtenni.

Éreztethetném, hogy benne lennék, de azért ne siettessen. Előadhatnám, hogy majd egyszer megkaphat, csak még nem most. De nem, ezt sem akarom megtenni. Azért nem, mert elegem van a taktikákból. A sok álarcból, játékból, maszkból.

Nem fogok talonban tartani senkit, sem hitegetni, sem előadni a szűz kurvát. Eltitkolni sem fogom, ha tényleg akarom őt, úgy nagyon, és azon sem fogok aggódni, ha esetleg túl érzek, és emiatt elijesztem.

Nem fogok mosolyogni sem, ha egyszerűen nem akarok és nem jön szívből. Nem fogok illem nevetni sem, hogy tartsam a jó benyomást, amire olyan gondosan ügyelni kell folyton.

Mindenki előadja, hogy utálja a felszínes embereket, de egytől egyig, mindenhol és mindenkiben megbújik egy apró szerep, nem? Szerepjáték, szerepjáték mindenhol! Nekem ehhez már nincs erőm, érted? Pláne harminchoz közel nem! Harminc, Kata! Nincs se férjem, se gyerekem!

Szóval megérted ugye, hogy most, amikor majd elmegyek arra az első randira, miért nem fogom előadni a nagy öntudatos, tökéletes, főnyeremény nő imidzsét? Megérted, hogy miért nem fogok titkon azon fáradozni, hogy lenyűgözzem? Hogy miért van elegem ebből a primitív klisé- és szerepvilágból? Mintha az egész élet egy hatalmas állásinterjú lenne, ahol még arra is ügyelned kell, hogyan ülj.

Szóval Kata, nyílt lapokkal játszom.

Nem akarom eladni magam, inkább csak megmutatni. Nyersen, pipere nélkül.

Úristen, hányok ettől. Hányok a sok szereptől, a sok ön-eladástól. Hogy állandóan azon fáradozunk, mindenki a legjobb formánkat lássa. A közösségi médián, az állásinterjúkon, az anyós-após előtt, a randevúkon, de még a helyi közértben is.

– Mondd le a találkát – felelte Kata, de úgy, mintha csak azt mondta volna, rendel még egy kapucsínót. – Aztán ha összeszedted és kihisztizted magad, odateszed magad. Ne feledd: harminc.

Történetünk hősnője, Lilla, mégis elment arra a bizonyos randevúra, és pont úgy tett, ahogy mondta. Nem eladta magát, hanem megmutatta: nyersen, pipere nélkül, őszintén, Lillásan. Másfél évvel később, 31 évesen már az oltárnál állt. Őszintén, Lillásan.