Szívemben Született Afrika II. rész – Amikor minden megváltozik

Amióta visszajárok – vagy úgy is mondhatnám, hogy hazajárok – Ugandába, elmondhatatlanul sok dolgot tanulok a világról, az emberekről, az életről és magamról. Az emberek gyakran arra számítanak, hogy egy ilyen út után majd mindenről olyan magasztosan gondolkodunk és aztán jön a megdöbbentő valóság, hogy a leghétköznapibb dolgokkal kapcsolatban érnek a legnagyobb meglepetések. Nekem is számos dolog van, amit korábban el sem tudtam volna képzelni, most pedig mi sem természetesebb.

A megszokott dolgok

Amikor megérkezel, nem kell sok napnak eltelnie, hogy rájöjj, mennyire körülvesz minket az „ők” és „mi”-mítosza és ráébredsz arra is, hogy mennyire felesleges ez, mert a világon minden egyes ember elemi szinten ugyanazt akarja, tetőt a feje fölé, ételt az asztalára, a szeretteit maga köré, munkát és a lehetőséget, hogy izgalmas dolgokat vihessen véghez. De azok a dolgok is egészen hamar megszokottá válnak, hogy nem mindig van áram, hogy sosem vagy olyan koszos, mint ott egy nap végén, hogy az ember esővízben fürdik és hogy egy hónap után a csapból folyó melegvíz érzése hat már furcsán.

A ,,normális élet”

Az első Manafwában töltött hónapom végén a fővárosból a reptérre vezető utat, majd a repülőút első óráit könnyek között töltöttem. Kijött rajtam az elmúlt hónap minden öröme, bánata és az, hogy úgy éreztem, még el sem mentem, de máris hiányoznak a manafwai emberek, akikre már akkor második családomként tekintettem. Amikor hazaértem, az emberek körülöttem nem értették, hogy mi ez a szomorúság és miért nem örülök, hogy visszatértem a „normális” életbe. Nem értették, miért nem örülök, hogy most már nem csak rizst és babot eszek és van meleg víz, nem vagyok koszos. Eközben én már korántsem voltam biztos abban, hogy számomra is még mindig ez a „normális élet”. 

Türelmetlenné váltam

Sosem voltam pazarló, hálátlan vagy érzéketlen az emberek nehézségeivel kapcsolatban, de ez az út még így is mindent megváltoztatott. Eleinte volt olyan, hogy nem tudtam jóízűen megenni egy ételt, mert arra gondoltam, hogy a manafwai gyerekek csak hetente háromszor tudnak enni. Nem volt jó érzés, hogy meleg vízzel zuhanyozhatok, mert arra gondoltam, hogy a manafwai gyerekeknek és kamaszlányoknak naponta kétszer 1,5-2 kilométert kell gyalogolni, hogy eljussanak a legközelebbi vízlelő helyhez. Ami a legnehezebb volt, az az, hogy végtelenül türelmetlenné váltam az emberekkel. 

Az emberek többsége pazarol

Az egyik első utam itthon egy bevásárlóközpontba kellett, hogy vezessen abból a célból, hogy átvegyek egy egyetemi tankönyvet. Emlékszem, ahogy beléptem, mellbe vágott a zaj, a fények és a tudat, hogy az emberek többsége itt és most pazarol, nem a számára szükséges dolgokat veszi meg. Úgy éreztem, legszívesebben tele kiabálnám az épületet azzal, hogy „Hahóóó Emberek! Vegyétek észre, hogy nem ezek az igazán fontos dolgok!”. Emlékszem arra is, az egyik egyetemi órám előtt hallottam, ahogy egy lány arról panaszkodik, hogy vett egy drága cipőt, de meggondolatlanul választotta ki a színét, már nem tudta kicseréltetni, de semmi gond, vett egy másik színűt is. Ugyanabból a cipőből. Nekem pedig nehéz volt visszafognom magam, hogy ne mondjam el neki, hogy az én drága manafwai gyerkőceim többsége azt sem tudja, hogy mi az, hogy cipő. Elmesélném, hogy mielőtt hazajöttem az egyik lánynak odaadtam a tornacipőmet, aki zokogva köszönte meg, majd zavartan megkért, hogy segítsek felvenni, mert 15 éves múlt, de még soha nem volt cipő a lábán és nem tudja hogyan kell. 

Elkezdtem mesélni

Aztán rájöttem, hogy nem lehet így élni. Nem élhetem bűntudattal a napjaimat, csak azért mert jobbak a körülményeim, mint a manafwai embereknek. Azt is meg kellett beszélnem magammal, hogy nem érezhetek dühöt és feszültséget mindenki iránt, csak azért mert az általam látottakhoz képes az ő problémájuk „semmiség”. Rájöttem, hogy senki problémájára nem szabad azt mondanom, hogy semmiség, hiszen mindenkinek a maga körülményeihez mérten számít kicsinek vagy nagynak egy probléma. De arra is rájöttem, hogy viszont vannak dolgok, amiket igenis megtehetek azért, hogy segítsek. Elindítottam a Szívemben Született Afrikát a Facebookon, akkor még csak élménymegosztás és figyelemfelhívás céljából, elkezdtem előadásokat tartani és mesélni az embereknek. Mesélni, hogy ráébredjenek, ők is tudnak segíteni, ők is tudnak valamit tenni. Mesélni, hogy ráeszméljenek,  mennyire fontos lenne a számunkra hétköznapi, természetesnek tűnő dolgokat még jobban értékelni. Emellett elkezdtem különböző programokat elindítani Manafwában, majd megálmodtam és megalapítottam a saját civil szervezetemet, így mára már a Szívemben Született Afrika egy csapat, ami közös erővel dolgozik itthon és Afrikában. 

Ez a szeretet

Sokszor kérdezik, hogy nem viselnek-e meg a látottak, nem nehéz-e ezzel foglalkozni? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érintenek meg az ott látottak és tapasztaltak, ahogy az is igaz, hogy kezdetben nagyon sokszor – néha még most is – eszembe jutott az, hogy vajon ez az egész nem csak olyan-e, mintha cseppekből próbálnék tengert csinálni? Néha úgy érzem, maga alá gyűr az a mértékű szükség, amit látok, az a sok ember, akinek segítségre van szüksége. Aztán megtanultam, hogy rendben van ez az érzés. Meg kellett tanulnom elfogadni, hogy nem fogom tudni megváltani az egész világot, de megtudom változtatni az életét egy embernek, egy családnak, egy közösségnek és úgy éreztem, hogy ez éppen elég ahhoz, hogy ennek szenteljem az életemet. Ahogy fogadnak a faluban minden egyes alkalommal, amikor megérkezek. A csillogás a gyerekek szemében, egy végigjátszott délután végén. Egy kisgyerek szuszogása, ahogy a nyakamba kapaszkodva a kezemben alszik el. Ez a szeretet. Ez az érzés az, amiért akkor is kitartok, ha nehéz és csak töltögetem fel azt a tenger a cseppekkel. Nem azért vagyok itt, hogy az egész világot megmentsem. Azért vagyok itt, hogy ezeket az embereket szeressem és minden tőlem telhetőt megtegyek azért, hogy jobb életük legyen.

További cikkek: