„Talán majd valamikor valaki” – Hat szín mögött a párkeresés nehézségeiről

Eltelt majdnem egy év azóta, hogy a 20on magazinban először mertem nyíltan leírni a gondolataimat, tapasztalataimat és észrevételeimet az általam átélt párkeresés nehézségein át, a vidékről felkerülő vagy éppen ott élő melegek mindennapi nehézségéig. Korábbi írásomban ugyan nem említettem, de ahogy vizsgáltam a korábbi ismerkedéseimet az online térben vagy éppen a bulik terén, rá kellett jönnöm, hogy a melegvilág egyfajta zárt közösséggé avanzsálódott, mióta szerves részének mondhatom magam. Akkor azt írtam, hogy a fővárosban talán könnyebb ismerkedni ezen embereknek, de ha az utóbbi 1 év távlatát nézem, ez az elmélet is megdőlni látszik.

Tavaly júniusban az a szerencsés helyzet ért, hogy részt vehettem a 2019 júniusában megrendezett bécsi EuroPride rendezvényen. Az a hangulat, amely ott fogadott, pár napra feledtette velem a manapság tapasztalt nehézségeket. A város és vezetése által tanúsított hozzáállást soha nem tudtam és nem is tudnám itt, Magyarországon elképzelni. Ott nem a szó szoros értelmében vett felvonulás volt, hanem az egész város részvételével zajló, minden korosztályból jelenlévő, szinte karneváli hangulat. Az emberek nyitottan álltak egymáshoz – akár az idegenekhez is -, mondhatni könnyebb volt az ismerkedés. Meglepett, hogy mennyire nyitottan és elfogadóan állnak ehhez „sógoraink”. Amikor a Railjet átlépte a határt, ez az érzés gyorsan elillant, gyorsan visszaköszönt a magyar valóság.

Aztán júliusban részt vettem a magyarországi Pride-on, ami sajnos már távolról sem nyújtotta ugyanazt az élményt, mint a bécsi. Ez inkább volt félig tüntetés, félig provokáció, mindkét fél részéről, nem beszélve azon eseményekről, amelyek nehezítették a megrendezését. Ebben sajnos az akkori városvezetésnek és a kormánynak is jelentős felelőssége volt. Az emberek itt már nem álltak egymáshoz olyannyira nyitottan, mint Ausztriában láttam. Voltak ugyan nagyobb társaságok, ahol látszott, hogy a tagok ismerik egymást és összetartanak, de sok olyan ember is volt, aki csak egyedül ácsorgott vagy épp vonult a tömeggel.

Mindezt azért mondtam el, mert ugyanez a jelenség figyelhető meg manapság az ismerkedések terén is. Ha elmész egy kifejezetten ilyen jellegű buliba, mivel vagy kénytelen szembesülni? Azzal, hogy mindenki kisebb-nagyobb társaságokban zárt módon beszélget vagy szórakozik, és esélyed sincs arra, hogy ismerkedj. Ez az érzés fokozódik, amikor a kiszemelt ember látszólag egyedül táncol, aztán amikor végre összeszednéd a bátorságod, hogy odamenj, biztos, hogy feltűnik valamelyik ismerőse, aki elrángatja, vagy ha még rosszabbat akarok mondani: gyorsan leír, és ezt tudtára is adja a másiknak.

A külsőségek fontos szerepet játszanak ebben a közegben, ez egyre hatványozottabban figyelhető meg. Míg mondjuk 4-5 éve talán még nem annyira volt fő szempont az ismerkedésnél, hogy kin milyen márkás ruha van, azóta ez a trend igencsak megfordulni látszik. Sokszor én érzem magam kényelmetlenül, amikor végigmérnek, olyan érzéssel, mintha áru lennék egy húspiacon.

A ghostingolás jelensége talán a tavalyi trendnél is erősebben van már jelen, és egyre inkább elterjedtté válik, ahogy azt sok ismerőstől hallom. Még mindig többre becsülöm azt, aki legalább megmondja, ha nem szeretne a másiktól semmit, és nem hitegeti úgy, hogy akár napokig vagy hetekig chatel a másikkal (aki ekkor már kezdi beleélni magát a helyzetbe, majd egy pillanat alatt szembesülnie kell azzal, hogy a másik szőrén-szálán eltűnt). Ezek után vajon hogy is bízna meg a másikban, ha ez nem mondjuk egyszeri eset volt, hanem már többször megismétlődött? (Az persze másik kérdés, amikor az illető nem fogja fel a leírtak alapján, hogy kit-mit keresünk, és még neki áll feljebb, ha nem válaszolnak neki vagy elutasítják.) 

Ezek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre nehezebb manapság ismerkedni, mert az embernek már nem igazán marad önbizalma. Megkérdőjelezi, hogy az, aki igazán tetszik neki, vajon hajlandó lenne-e vele ismerkedni. Ezen érzéshez hozzátesz talán az is, hogy mindenki a lehető legjobb képet igyekszik magáról mutatni online, így ha nem is az a célja, hogy elriassza az embereket, többekben keltheti a reménytelenség érzését.

A másik ilyen negatív tendencia, hogy a jelenlévő emberek nagyobb része ma már szinte csak – főként – alkalmira keres társat, komoly dolgokban már nem gondolkodik. Biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül sok olyan ember van, aki nagyon is vágyna egy tartós kapcsolatra, de tehetetlennek érzi magát, amikor azzal szembesül, hogy csak alkalmi jellegű felkéréseket kap, vagy éppen választ sem, holott a profil szerint az illető is komoly kapcsolat reményében van fent az oldalon.

A most kialakult karantén-helyzet sem sokat segít, hiába van több idejük az embereknek az online térben, mégsem látszik az, hogy jobban szeretnének ismerkedni ha máshogy nem, ebben a helyzetben legalább online megadni valamennyire az esélyt.

A szingliséget és a gyakran ezzel járó magány érzését a most kialakult helyzetben még inkább őrjítőnek tűnik elviselni. Bár vannak tanácsok, hogyan is lehet átvészelni ezt az időszakot, ha épp nincs senkid, mégsem érzem azt, hogy ezek a tanácsok segítenének. Azt mondják, most online vagy telefonon kell tartani a kapcsolatot, de akármilyen modern is a világ, az ember természetéből adódóan igényli a személyes találkozást – akár családdal, akár barátokkal.

Ebben az esetben is fontos, hogy lehetőségeinkhez képest próbáljuk az illetőt támogatni, akár olyan furcsának tűnő szokással, hogy az ajtó két oldaláról beszélgessünk egymással. Halványan pislákoló reménynek tűnik ilyenkor, hogy talán most megismerhetsz egy olyan pasit, aki már régóta tetszik, de nem voltál elég bátor, hogy kezdeményezz nála. Ez a bizonyos „talán majd valamikor valaki” érzés az, ami folyamatosan arra ösztönöz, hogy ne add fel.

További cikkek: