Tapasztalatok az elvonóról

Korábban már utaltam rá, így hát tessék: következzen az ígért cikk az elvonón tett látogatásomról. Mielőtt belevágnék, a kontextus kedvéért egyetlen egy röpke előzményt osztanék meg mindössze.

A huszonkettedik születésnapom hajnalán történt

Bolyongtam egy házban, nem tudva, hogy mit keresek ott. Nem voltam öntudatlan, mozogtam, beszéltem, lélegeztem, mégis sűrű, sötét fátyolt borított az érzékszerveimre a kábítószer. Azt hiszem, csak haza akartam jutni, ehelyett betörtem egy házba. Szó szerint. Bemásztam a kapun, bementem az ajtón, a nappaliban mászkáltam, végigjártam az összes szobát, egy alvó öregasszony ágya felett álltam, és nem tudtam kontrollálni a testem. Alig emlékszem valamire, homályos emléktöredékeket kapargatok puszta kézzel, miközben sűrűn imádkozom bűnbocsánatért, hogy ne a pokolban kössek ki halálom után, körülvéve olyan emberekkel, akik az eredeti dalok helyett a mélynyomóval szétbarmolt remixeket hallgatják. Esetleg irodistákkal, vagy ami még rosszabb, focistákkal.

Az öregasszony felébredt a jelenlétemre, ahogy a fejemből folyton kifordulni akaró szemgolyókkal, csattogó állkapoccsal álltam az ágya fölött, és követett a nappaliba. Akkora már sikerült realizálnom, hogy nincs itt semmi keresnivalóm, így hát kifele vettem az irányt. Már az utcán jártam, amikor egy másik nő száguldott ki a kapun, és rám kiabált. Tudom, hogy beszéltem vele, azonban elfogytak az emléktöredékek, melyekkel kirakósozhatnék, egyetlen momentumra sem emlékszem abból a párbeszédből. Annyi azonban biztos, hogy elengedett, reggel nyolcra valahogy sikerült hazakeverednem. Másnap délután eldöntöttem, hogy meglátogatom az elvonót.

Sade és Britney, avagy az érkezésem

Egyedül érkeztem, egy közepes bőrönddel, az „I feel like Britney 2007” feliratú pólómban, csak hogy adekvát legyek. A No ordinary love-ot dúdolgattam, mert Sade dalolászott a fülembe az odafele vezető úton. Talán még vidámnak is nevezhetjük a kedélyállapotomat, amikor megérkeztem. Sehol senki, ezért célba vettem az első épületet, melyen a Pszichiátria felirat díszelgett. Várakoztattak egy kicsit a folyosón, mielőtt feltehettem volna a kérdéseimet, ezért nézelődni kezdtem.

Furcsa hangok, kellemetlen szagok, tolószékek és egy tejüveggel borított ajtó a folyosó végén. Lassan imbolygó árnyak mozogtak az ajtó mögött, mindössze ennyit láttam. Közelebb mentem, egész közel, amíg lábujjhegyre állva be nem tudtam kukkantani. A folyosón félmeztelen, pelenkába csomagolt, üveges tekintetű idős nők és férfiak csoszogtak, rótták a végtelen köröket egymás után. Hirtelen mázsás súllyal zuhant rám a tudat, hogy hol is vagyok, miért vagyok itt. Hátrahőköltem, a sírás fojtogatott, miközben leültem a folyosóra. Még mindig vártam, az orvosom sehol. 

Átküldtek egy másik épületbe, fel a negyedikre. Megtaláltam az irodát, orrot fújtam, kopogtattam. Egy nővér tépte fel az ajtót, majd süvítve érdeklődött a nevem iránt. Elrebegtem. „Maga az ágyas?” – süvöltött tovább. Hát igen, én vagyok az ágyas. Betűről betűre végignéztem, ahogy ráírja a nevem egy mappára, miközben forró patakokban ömlöttek a könnyeim, majd aláírtam egy papírt, amelyben tudomásul vettem a bolhák lehetséges felbukkanását az ágyneműm közt, majd elindultam a szobámba.

Mi történt az elvonón?

Az égegyadta világon semmi. Majdnem két hetet töltöttem bent, amely alatt egyetlen egyszer volt szerencsém látni a kezelőorvosomat, azon a napon, amikor megérkeztem. Ismertette a kezelés menetét, biztosított, hogy rendkívül intenzív pszichoterápiát fogunk folytatni, és megkérdezte, hogy még mindig rosszul alszom-e. Amikor igennel feleltem, újra felajánlotta azt az altatót és kedélyjavítót, amelyre korábban már nemet mondtam. De most komolyan, mi értelme leszoknom a drogozásról, ha ugyanazzal a lendülettel átállok a gyógyszerekre?

Ki szeretné kitalálni, hogy mennyire volt konstruktív és építő jellegű a pszichoterápia, amit folytattunk? Pont annyira, mint Gyurcsány Ferencnek a DJ tanfolyam. Se az én orvosomat, se a mellettem lévő szobában brekegő öregasszony orvosát, sőt, egy darab orvost nem láttam abban a majd két hétben, ameddig volt szerencsém ott tartózkodni. Néha rágugliztam a szóra, hogy ne felejtsem el, hogy néznek ki, nehogy elszalasszam az alkalmat, ha véletlenül szembejön velem egy a folyosón.

Gyógyszerosztás reggel hétkor és este kilenckor, egyes sorban várakozni a folyosón, aztán villanyoltás. Olyan erős altatókat osztogattak a betegeknek, hogy öt perccel kilenc után ott rogytak össze, ahol épp voltak.  Nincsenek elkülönítve a függők, a normálisan funkcionáló, de mentálisan gyenge emberek és a nyálcsorgató, tikkelő, ugató páciensek – mind egy kupacban vannak fölhalmozva egy málladozó épületben, hogy aztán a kutya se nézzen rájuk, miközben szép lassan fölfalják őket a bolhák.

Volt egy szobatársam, E.-nek hívták

E. borzalmasan nézett ki, lehetett 13 és 35 éves is, nem tudott összefüggően beszélni, soha nem kelt ki az ágyból, magában motyogott, főleg éjszaka. Nem fürdött, csak ha fürdették, nem öltözött át, és ami a legborzasztóbb: nem evett. Nagyon rossz minőségű és nagyon kevés ennivalót kaptunk, de ő azt sem ette meg. Felhozta a szobájába, letette a szekrényre az ágya mellé, és nem nyúlt hozzá. Órák múlva, amikor mégis az ölébe vette, hogy egyen belőle, három falat után ököllel kezdte ütni az arcát, az ételt pedig kidobta. Senki nem figyelt rá, senki nem törődött vele, abban sem vagyok biztos, hogy bárki tudta egyáltalán, hogy ezt csinálja. Szemtanúja voltam, amikor a büfébe akart menni chips-ért, az ápolónő rettenetesen ledorongolta, mert „aki nem eszik rendesen, az nem kap chipset sem”. Azóta is le vagyok taglózva a fantasztikus szakmaiságtól, Florence Nightingale (a modern nővérképzés reformjának elindítója – a szerk.) reinkarnációja lehetett a hölgy valószínűleg. 

Megérte bemennem?

Nem, a legcsekélyebb mértékben sem. Azon kívül, hogy egy aprócska, rendkívül hangos, gömb formájú néni minden alkalommal elmondta, amikor csak megpillantott, hogy milyen szerelmes lenne belém, ha egy fiatal fiú lenne, azon kívül semmi jó nem történt azon a helyen. Nem mozdította előre a gyógyulásomat, sőt, úgy kellett megküzdenem az orrom alá tolt gyógyszerekkel, amiért a mai napig dühös vagyok.

Nem jó az étel, nem kényelmesek az ágyak, így még csak azt sem mondhatom, hogy legalább pihenésnek jó volt. Természetesen ez a saját, személyes tapasztalatom egyetlen intézményről, nem állítom, hogy az ország összes rehabilitációs központjában úgyanígy folynak a dolgok – ahogy azt sem, hogy senki ne menjen elvonóra, mert úgy is felesleges. Csak körültekintően válasszon intézményt.

18

Elmúltál 18 éves?

Az oldalon található tartalom az Mttv. által rögzített besorolás szerint V. vagy VI. kategóriába tartozik, így a kiskorúakra káros hatással lehet. Ha szeretné, hogy ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használjon szűrőprogramot!

Elmúltam Nem múltam el

További cikkek: