„Tisztában vagyok vele, hogy innen magam csak kitépni lehet” – Búcsú egy szeretett munkahelytől Téma: Karrier

A legőszintébben megvallom, egy ideje halogatom már az alább következő cikk elkészültét. Persze egészen hihető, kisebb vagy nagyobb igazságmorzsákat tartalmazó kifogásokkal áltatom magam napok óta: rengeteg a dolgom, sok az órám, meg kell barátkoznom Füst Milánnal, próbálok urrá lenni az életem minden szegmensébe egyre inkább befurakodó káoszon, és számomra is ismeretlen oknál fogva rendszerint legalább két órát rabol el az életemből, ha elindulok a közeli boltba fogkrémet venni.

Bár valóban mintha csak egy rejtélyes dimenziókapun keresztül léphetnék be a boltba, hogy aztán hosszú órák múlva, felesleges portékáktól roskadozva csóváljam a fejem kis konyhám kövén állva, a cikk eddigi el nem készültének nem ez az oka.

A téma, amit eddig oly gondosan A feleségem történetével telezsúfolt elmém egy sötét sarkába száműztem, számomra szívbemarkolóan fájdalmas, ezért hosszú ideig tartott, amíg rávettem magam az írásra. Igen, ma egy röpke pillanatra betekintést engedek a konfrontatív, felforgató személyiségem vastag felszíne mögött húzódó aprócska Disney-világba, amely után talán mindenki meggyőződik arról, hogy lám, mégiscsak van szivem. A történet ideális kísérői Celine Dion és egy adag vanília fagylalt, de mindenki tegyen belátása szerint.

Március harmincegyedikével megszűnik a munkahelyem. Egyetlen, szemvillanás alatt tovatűnő hónap múlva az utolsó tollat, az utolsó papírfecnit, az utolsó rongyos mosogatószivacsot is el kell tüntetnünk az épület falai közül, mert attól a naptól kezdve ott semmi nem a miénk.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy hogyan érzékeltessem valaki olyannak eme hely jelentőségét, aki még soha nem járt ebben a csodálatos, szürreális, bosszantó, belterjes városban, amelyben élek. Őszintén? Nem tudom. Aki nem töltött itt huzamosabb időt, egyszerűen nem értheti, hogy mi volt ez a hely Szentendrének. Fogalmazzunk úgy, mely fogalmazásmód nem ütközik kognitív akadályokba, hogy ez volt A HELY. Ez volt az a hely, amelyről mindenki tudott, amiről mindenki beszélt, ahol mindenki megfordult.

Nincs olyan ember ebben az eszement városban, aki ne őrizgetne legalább egy aprócska darabot a szívében ebből a helyből, akit ne kötne legalább egy halvány emlékfoszlány ezekhez a falakhoz. Ennek persze semmi köze hozzám, nem a város lakóival való végtelen szolidaritás facsarja a szívemet, fáj az magától is.

Még egy hónap. Egy hónapig tudhatom otthonomnak ezt az apránként darabjaira hulló helyet, utána el kell búcsúznom örökre. Igen, ezért fáj ennyire. Ez a hely az otthonom volt, a szó legszorosabb értelmében. Igazi otthonom volt akkor is, amikor egy talpalatnyi területet sem éreztem annak kerek e világon, ez a hely csendben, némán rettegett értem, és nem engedte el a kezem akkor sem, amikor már mindenki más megtette. Ezért fáj hát ennyire.

Eddig valahányszor szóba került bármilyen társalgás során a felmondásom, mindig ugyanazt feleltem: még nem állok készen arra, hogy kitépjem a helyet a szívemből. Mert már egy ideje tisztában vagyok vele, hogy innen magam csak kitépni lehet, túl sok, túl erős és túl kibogozhatatlan a szál, ami összefűz a falakkal, ezt szelíden, csendben kioldani nem lehet.

Jelenleg már zajlik az átadáshoz szükséges felújítás, le vannak szedve a polcok, le van verve a fal, szét vannak szerelve a bútorok, a hely a legkevésbé sem emlékeztet egykori önmagára. A pultba kapaszkodva nézem, és arra gondolok, hogy milyen eszement módon szeretem minden apró négyzetcentiméterét, nincs olyan pont eme négy fal között, amit ne érintettem volna már megszámlálhatatlanul sokszor. Tudom, hol folyik a víz, ha megy a fűtés, tudom, hol van eltörve a fiók, tudom, hol billeg az asztal, tudom, hol nem ég a lámpa.

Nagyon mélyen járunk a ragacsos szentimentalitás rózsaszín mocsarában, már Celine is kezd fintorogni. Bizonyos formában már az előtt kötődtem a helyhez, mielőtt még egyáltalán tudtam volna róla. Volt egy kutyánk, amikor kislány voltam, Gizinek hívták. Igazán nagyon szerettem azt a kutyát. Gizi megállás nélkül kóborolt, közkedvelt, rendszerint felbukkanó vendége volt Szentendre könyvtárának éppúgy, mint a sarki kocsmának, egész életében hajkurásztuk őt. Évekkel azután, hogy beálltam a pult mögé, Gizi halálakor derült ki, hogy a rendszeresen megjelenő, barnaszőrű, folyton egyedül csavargó, vendégek lába alatt fetrengő, eső elől az asztalok alá menekülő kutya az enyém volt. Előbb lett jóban a törzsvendégeimmel, mint én magam. Persze tudom, ennek semmi jelentősége sincsen, az a kutya annyi helyre járt a városban, hogy nehezen találhattam volna olyan munkahelyet, ahol nem volt rendszeres vendég, mégis azt a szőnyeget söprögettem évekig, ahol azelőtt őnagysága oly sokat feküdt.

Ezek között a falak között lettem végérvényesen felnőtt, akár tetszik, akár nem, ez csak van, nem tudom a helyet nem szeretni. Vakon, hűen, ádázul. Sokáig mondogattam azt is, hogy utálom, hogy szeretem, utálom, hogy nem tudok tőle szabadulni. Talán ki kellett volna szállnom, amikor még lehetett, talán el sem kellett volna kezdenem, de ez most már csak van, én pedig némán folyó könnyeim függönyén keresztül tehetetlenül nézem, ahogy mindent széthord a szél. Igen, nagyon fáj. A saját két kezemmel segítek apró darabokra cincálni az otthon melegét jelentő falakat, és azon gondolkozom, vajon jobb-e így, hogy még ennek is a részese vagyok. Jobb-e, hogy nem én búcsúzom tőle, hanem mindketten búcsúzunk egymástól, jobb-e, hogy az utolsó pillanatig nem voltam hajlandó elengedni. Egyszer el kellett jönnie ennek a pillanatnak, csak reméltem, hogy elnyújthatom még egy darabig.

Igazán sok mindent adtam volna azért, ha még egy utolsó hétvégét ledolgozhatok, mielőtt végleg búcsút intünk. Egy utolsó hétvége, zsúfolásig tömve a nevető, alkoholmámorban úszó tömeggel, egy utolsó, teli rekesszel való egyensúlyozás az életveszélyes raktárlépcsőn, egy utolsó korsó csapolt sör, egy utolsó kimerült cigaretta hajnali háromkor… Az utolsó, valamirevaló búcsú a vendégeimtől.

Azt hiszem, ez fáj a legjobban. Hogy ha már menni kell, nem tudok úgy menni, hogy tisztességgel elbúcsúztam.