Több mint testmozgás! – Hogyan formálja életünket kívül-belül a sport?

Hideg, márciusi délután volt Észtországban. A vacogás elől menekülve, kissé fáradtan arra az elhatározásra jutottunk, hogy egy kocsmában húzzuk meg magunkat néhány korsó sör társaságában. Egy faasztalt ültünk körül, és ekkor támadt az ötlet, hogy pszichológiai kérdésekkel bombázzuk egymást. Hozzám egy egyszerű, de annál bonyolultabb kérdést intéztek. “Mondd csak Bálint, létezik olyan pillanata az életednek, amit fordulópontnak ítélsz meg?” Nem kellett sokat gondolkodnom a válaszon: számomra a sport ugyanis sokkal többet jelent az egyszerű testmozgásnál. Ezer és egy olyan fordulópontja van az életemnek, ami a sporthoz köthető.

Tudni kell váltani

Már egészen fiatalkoromban, nyílegyenesen ki volt kövezve az utam. Alig száradt meg a magzatvíz rajtam, amikor először landoltam a medencében. Édesapám – úszóedző révén – nem sokat teketóriázott: csecsemőúszásra vitt. Teltek-múltak az évek, egyre jobban szerettem az uszodai életet: az edzéseknek, a versenyszituációknak, a súlytalanság érzésének és az éremhalmozásnak egy igen erős addiktív hatása van. Mégis, egy idő után azt kezdtem el érezni, hogy nemcsak az örömöm, de a saját motivációm is halványodik: kötelességtudatot teljesítő robotként vízilabdáztam. Ezt a kellemetlen érzést saját edzőm csak táplálta bennem. Így történt hát, hogy otthagytam a profin űzött vízi sportot – éreztem, hogy váltásra van szükségem.

Vízből a szárazföldre

Végül a labdarúgás mellett tettem le a voksomat. Borsózik a hátam az éneklő szurkolókkal telt stadiontól, a heroikus BL meccsek közösségformáló erejéről nem is beszélve. Elég egy labda, vagy egy labdának kikiáltott tákolmány, és helyszíntől függetlenül már mehetnek napnyugtáig az önszervezett viadalok, tengó bajnokságok, kötényekkel tarkított cicázások a grundon, persze megspékelve bizonyos aranyköpésekkel: “enyém a labda, úgyhogy én döntök”, “kapufa mentesít”, “ bizonyítóval eldöntjük”. Igenis megvan a szépsége ezeknek, megfogtak annyira, hogy a focit, és ezzel együtt a küzdést válasszam.

Befejezni vagy folytatni?

Ezen az új terepen ugyanis teljesen előröl kellett kezdenem mindent. Én, a szemüveges, asztmás, John Lennon fizimiskával megáldott gyerek, akinek a lába nemhogy köszönőviszonyban nem volt a labdával, de szakzsargonnal élve egy terelőbólya ügyesebb volt nála, vajon mit keresett focipálya környékén? Ne szépítsük, a labdarúgás Michael Edwards-ja lehettem. Nem egy cikizés és csúfolódás ért, de a sportot mindig is lehetőségekkel teli kihívásnak éltem meg, melyben csak idő, motiváció és alázat kérdése minden. Úgy voltam vele, hogy az a küzdőszellem, ami vízilabdázás során alakult ki és erősödött meg bennem, nem fog cserben hagyni. Citius, altius, fortius! – mondta mindig édesanyám, vagyis: gyorsabban, magasabbra, erősebben! Ehhez tartottam – és tartom is – magamat.

Méltó jutalom

Hála Istennek, a körülmények is támogattak. Össze sem tudom számolni, hogy hány Youtube videót állítottam meg, tekertem vissza és próbáltam meg leutánozni gyakorlásként. Persze mindvégig mellettem volt egy szerető, sportimádó apa, aki idejét és energiáját örömmel fektette abba, hogy segítse a fociban kissé ügyetlen fiát. Végül összejött az első csel, sikerült tudatosan tartani a lábamat lövésnél, belőttem az első gólomat és sorjában gyűjtöttem sikerélményeket. Egyszer csak azon kaptam magamat, hogy a Fradi játékosmegfigyelői közölték: engem keresnek. (Noha az a kaland végül más fordulatot is vett, de az egy másik történet.)

Edzők szerepe a gyerekek életében

Amellett, hogy folyamatosan régi és új kihívásokat keresek, van egy magamon túlmutató vágyam is: szeretnék visszainvesztálni a sportba. Így esett meg, hogy hat éves gyerekeknek lettem az edzője. A megfelelő szakmai alapok megtanítása mellett egy cél lebeg a szemem előtt: jó embereket szeretnék formálni belőlük, és boldog, sikerélményekkel teli gyermekkort biztosítani nekik. Az edzők ugyanis legalább olyan fontos szerepet játszanak a gyerekek életében, mint a tanárok. Remek és kevésbé remek pedagógusoktól tanulhattam: volt szerencsém olyanhoz, aki ugyan szakmailag nagy tudással rendelkezett, mégsem tudta átadni renoméjának híján. Akadt olyan is, aki szintén értett a dolgok hátteréhez, csak épp kőkemény lelki szigorral próbálta kieszközölni a tiszteletet és a teljesítményt. Noha rend és fegyelem volt, a mosoly és jókedv helyébe azonban szorongás és gyomorgörcs lépett.

Szerencsére az arany középutat megtaláló emberrel is találkoztam életem során. Mesterként tekintettem rá, ittam a szavait és a gondolatait, melyeket a higgadtság, a komolyság és a nyugalom ötvözött művészetével adott át. Értett a fiatalok nyelvén: ha kellett, haver volt, akivel lehet viccelni, persze néha megesett, hogy felemelte hangját a rendteremtés érdekében. Pótapánkként beszélt velem és csapattársaimmal: mindig ügyelt arra, hogy a sport szakmai értékein túl emberileg is pozitív irányba fejlődjünk.  

Több mint testmozgás

Végül is erről szól ez az egész, ezért csodás a sport: nem csak anatómiailag és élettanilag van hatással ránk. Az intraperszonális intelligenciánkon felül hatalmas közösségépítő és lélekformáló ereje van. Olyan fontos értékekre tanít meg, mint például a fair play. A sport engem mindig emlékeztet arra, hogy számos csatát vívtam már meg önmagammal, melyekből végül mindig győztesen jöttem ki. Nem szabad elfelejteni, hogy barátainkkal lejátszott meccsek amatőr szinten is nagy értékkel bírnak, ráadásul testileg sem olyan kíméletlenek.

Kívánok sok-sok szép pillanatot és sikerekben gazdag kihívásokat minden sportolónak! Ne feledjétek: lehet rosszul játszani, de lélektelenül soha. Mindenkiben ott van egy Rocky, Ronaldo, Kolonics Gyuri, Puskás Ferenc vagy Egerszegi Krisztina.

További cikkek: