“Úgy érzem, ki kell mondanom: haragszom a hazámra” Téma: Karrier

A novemberi cikkemben már olvashattátok, hogy miért Dánia lett az én választásom. Azt hiszem, a tények esetemben magukért beszélnek, de bárki máséban is, amikor a külföldre költözésről van szó.

Rengeteget olvashatunk a praktikus okokról, hogy ki miért döntött úgy, hogy elhagyja Magyarországot. Legtöbben az oktatás minőségét hozzák fel érvként – ahogy én is tettem –, vagy a különbséget az otthoni és a kinti anyagi megélhetés között. Arról viszont ritkán esik szó, hogy miként éli meg egy korunkbeli a szülőföld elhagyását.

Ijesztő lépés

Sokaknak nagyon ijesztően hangzik a külföldre költözés gondolata, hiszen sok lemondással jár. Hátra kell hagyni a barátokat, a családot és a jól megszokott dolgokat a mindennapokból. Eleinte én is féltem. Nincs testvérem, egyke vagyok, gondolhatjátok, hogy a szüleim nem ugráltak örömükben, amikor előadtam, hogy külföldre költözöm. A döntésem elég sokáig furdalta is a lelkemet, de egy kis idő múltával rájöttem, hogy annyira nem rázós a helyzet. A repülőút Koppenhága és Budapest között csak másfél óra, ráadásul az árak sem vészesek, ha nagyon szeretnék, akármikor hazautazhatok egy hosszú hétvégére.

Mi a helyzet a barátokkal?

A barátokkal már más a helyzet. Én, naiv, azt hittem, hogy egyszerű lesz tartani a kapcsolatot, néha felhívjuk egymást, és ez elég is lesz. Hát nem így lett. Amikor félévente hazalátogatok, minden olyan barátnak írok, aki fontos nekem. Elhívom őket egy kávéra vagy vacsorára. Nem kellet sok idő, hogy rájöjjek, ki az, akit én is érdeklek. Sajnos sokan nem válaszoltak az üzeneteimre, de szerencsére volt, aki igen. Ezekkel a barátokkal továbbra is rendszeresen találkozom, amikor Magyarországon vagyok. Bátran mondhatom, hogy a külföldre költözés megmutatta, ki az, akire igazán számíthatok akár 1500 kilométeres távolságból is.

A beilleszkedés sem egyszerű

Nem fogok hazudni, nem kevés időbe telt, mire végre otthon éreztem magamat Koppenhágában. Talán a kiköltözés után másfél évvel jutottam el arra a pontra, hogy igaz barátokat tudhatok magam mellet. Barátokat, nem haverokat. Introvertált személynek vallom magamat, eleinte nem volt könnyű dolgom odamenni, beszélgetni, mosolyogni minden egyes emberre, akivel egy buliban találkoztam. Mára más a helyzet, és észreveszem magamon a változást, azt a változást, amit ez a hihetetlenül pozitív, interkulturális környezet hozott ki belőlem.

Ami hiányzik

A magyar konyha. Semmiségnek hangzik, de igazán sokat számít. Itt, Dániában nem túl népszerűek a fűszerek, csak tátott szájjal néznek, amikor mindent telerakok paprikával. A főzelék sem divat, a gulyásról pedig azt hiszik, hogy valami pörköltféle szósz. Amikor támad egy kis időm főzni, mindig valamilyen magyaros ételt választok, de valahogy sosem sikerül úgy, ahogy otthon. Sok boltot végig kell néznem, mire találok például a tejfölhöz hasonló élelmiszert. Létezik egy kis bolgár közért, ahol más kelet-európai ország termékeit is árulják. Ha néha ellátogatok oda, és találok Túró Rudit vagy egy üveg magyar bort, máris jobb kedvem lesz.

Ami nem hiányzik

A hírek és a negativitás. Miután kiköltöztem, egy darabig próbáltam napi rendszerességgel olvasni a magyar híreket, többféle portálon is. Mindegy, hogy melyik lapot választottam, sosem éreztem magam naprakésznek, inkább csak csalódottnak. Ma már próbálok nem tudomást venni az otthoni eseményekről. Több helyről is hallottam a véleményt, miszerint a magyar nemzet vérében van a negativitás – talán a szomorú történelmi múltunk miatt. A Magyar Himnuszban is imádkozunk: ,,…balsors, akit régen tép, hozz rá víg esztendőt…” Nem hinném , hogy ez a víg esztendő hamar eljönne a mi kis országunk lakóinak. Legalábbis nem egy átlagos embernek, átlagos munkával, átlagos fizetéssel.

Kevesen tudják, hogy mint főszerkesztőnk, Fruzsi, én is elkezdtem a tanárszakot egy budapesti egyetemen. Én csak két szemesztert végeztem el, utána döntöttem úgy, hogy inkább Dánia felé veszem az irányt. Sajnos sok minden lehetetlenné tette a tanulmányaimat, legfőképp a felsőoktatási rendszer aprónak tűnő, de annál inkább idegesítő hibái. Az is hozzájárult a távozásomhoz, hogy nem volt jövőképem. Akármennyire szerettem volna tanár lenni, és nyomot hagyni a társadalomban, nem láttam rá lehetőséget.

Nem volt egyszerű döntés, és úgy érzem, ki kell mondanom: haragszom a hazámra, amiért fel kellett adnom azt, hogy Magyarországon, magyar gyerekeknek segítsek. Boldog lettem volna, ha folytathatom az álmaim követését otthon, de ehhez már késő. Itt vagyok, és ugyan soha ne mondd, hogy soha, de nem vagyok biztos benne, hogy valaha újra megtalálnám a helyemet Magyarországon. No de, az idő majd mindent eldönt.