Út a kegyetlen egyetemi életmódtól az epilepsziáig

2018. július közepe.

Végre élvezhetem a délutáni alvás örömeit 30 óra ébrenlét után. A szobában kellemesen hűvös a levegő a klímaberendezésnek köszönhetően, el is kell ez így július közepén a 40 °C-ban…

– Kisasszony, ébresztő! Jó reggelt, sikerült pihenni egyet?

Kinyitom a szemem, azt sem tudom hirtelen, hol vagyok. Feltolom a szemmaszkot, és ahogy tisztul a látásom 200-as lesz a pulzusom.

– Hahó, hahó, Kisasszony, tessék lassan magához térni, meg kell beszélnünk egy pár dolgot!

6 fehér köpenyes tornyosul fölém… Ahogy az ágyam körül állnak icipicinek érzem magam és nem kapok levegőt. “Nem, nem, nem. Ez nem lehet, csak álmodtam az egészet.” – Az agyam egyből tagad. Lassan felülök, szédülök és azt kívánom bárcsak eltűnnének. Rohadt ijesztőek, azt sem tudom melyikre nézzek. “Így érezhetik magukat, akiket elrabolnak az ufók.”

A tekintetem egyik alakról a másikra ugrál. 3 férfi és 3 nő. A szemben lévő pasi az olvasószemüvege felett néz rám komoly tekintettel és egy kartont tart a kezében. Az én kartonomat.

– Mondja Kisasszony, maga biztos építészmérnök akar lenni?

“Tessék? Miről beszél ez?” Egy szó sem képes elhagyni a szám, csak nézek rá bambán.

– Megjöttek a vizsgálat eredményei, mától gyógyszert kell szednie. Sajnálom, higgye el, én is azt szeretném, ha nem kéne. De az EEG úgy kilengett… – közben a kezével imitálja a görbe ugrásait – Epilepsziája van. Mondja, szeretne gyereket, mert akkor olyan gyógyszert kell adnom, ami mellett később majd lehet babája. – Egy bólintással feleltem. – Sejtettem, a Kollegina már meg is hozta, ezt most vegye be. A mellékhatása halálos bőrkiütéssel járhat, úgyhogy még bent tartjuk magát egy pár napig megfigyelésre, ha nem lesz probléma pénteken, hazamehet.

Amint ezt lehadarta, kivonultak mind a hatan. A kedves kis Kollegina szánakozó mosollyal egy kis pirulát helyezett az ágyam melletti kórházi szekrénykére, majd a többiek után eredt.

“Epilepszia…Gyógyszerek…Gyerekek…Építészet?!” Bizonytalanul a könyvemen heverő kis fehér bogyóra sandítottam, aminek még a nevét se tudtam. Képtelen voltam hirtelen felfogni a hallottakat, csak némán ültem az ágyamon és bámultam magam elé.

Na de, hogyan is kerültem ide?

2017 nyarán költöztem fel „vidékről” a fővárosba a tanulmányaim miatt. Teljesen megrészegített, hogy végre szabadon élhetem a saját életem és azzal foglalkozhatok, ami igazán érdekel. Majd kicsattantam emiatt az eufória miatt az energiától. A gimnáziumban szabadidőmben végig az egyetemi felvételikre készültem, ezért elég különc voltam. Tudtam, hogy majd itt máshogy lesz, mivel hasonló érdeklődési körű emberekkel fogok egy szakra járni, ezért elterveztem, hogy a lehető legjobban igyekszem majd kivenni a részem a közösségi életből, persze közben a maximumot hozni a suliban is.

Sajnos mindig is hatalmas elvárásokat állítottam magammal szemben és borzasztó makacs módon vittem keresztül tűzön-vízen azt, amit egyszer elterveztem, lehetetlent nem ismerve. Mások erre azt mondják ambiciózus. Én ma már csak azt, hogy önfejű hülye, aki felér egy kamikaze pilótával. Bár ez a tulajdonságom neveltetésemből is fakad. Édesapám mindig azt tanította, hogy sosem adjuk fel, ha valami nem megy, csak vicsoríts egyet és add bele a maradék erődet is, mert mindig van még tartalék energia. Persze, a lekváros bödönnél ez beválik, de arról nem szólt a fáma, hogy honnan tudom, mennyi munícióm van még.

Ahogy elnézem, az egyetemünkön – és főleg a karunkon – lévők többsége, mind ilyen idiótán mazochista, ezért sosem gondoltam különlegesnek azt, hogy alig alszom, hiszen itt mindenki ezt csinálja. A heti időbeosztásomban mindennek megvolt a maga helye, és nem hagytam azt sem, hogy a sok tanulás a barátaimtól vegye el az időt, ezért kötelező jelleggel beiktattam a naptárba a bulikat is. 4 óra alvással nagyon jól el lehet lenni, és még örülsz is, ha kijár neked ez a luxus.

Az elején még instant kávé, majd jön a cappuccino, tejeskávé, aztán már csak azt vettem észre, hogy úgy húzom le a presszót, mint más a felest. Napi 7-8 feketén, az utolsó éjfélkor, ha sok a meló akkor éjjel 2-kor. Az éjszakai kajálás miatt meg könnyen jönnek fel a plusz kilók is.

Szép a napfelkelte a rajzasztal mellől vagy épp az első hazafelé tartó villamosról. 0-24 pörgés és Colgate-mosoly. Közben csak kacagtam azokon, akik év közben eltűntek: „Tudod, apa, a rostán kihullik a selejt.”

Ha hétvégén maradt egy kis időm, még dolgozni is mentem, be kell vallani, hogy drága a makett alapanyag és a szülőktől se kéne több pénzt kérni, ha már fizetik az albérletedet.

Mit tesz a diákokkal egy ilyen életmód?

Így éltem az első évet, a kimerültségtől néha remegések törtek rám, de nem foglalkoztam ilyen „járulékos veszteségekkel”. A többiekkel mindig összemosolyogtunk és felmértük, melyikünknek van divatosabb táskája a szeme alatt.

Aztán nyáron egy fesztiválon kaptam epilepsziás rohamot, ott azt mondták, csak egyszeri alkalom, de menjek be majd a kórházba kivizsgáltatni magamat. Így derült ki, hogy volt egy minimális hajlamom epilepsziára, ami valószínűleg sose jött volna elő, ha nincs az extrém leterheltség egész évben. A buli már csak a pont volt az i-re.

Azokról nem tudni soha semmit, akik év közben eltűnnek. Vajon tényleg „csak kihullottak” vagy más miatt kellett abbahagyniuk?

Kérlek, srácok, tanuljatok a hibámból!

Bárcsak jobban figyeltem volna magamra! Az egészség a legfontosabb és nem ér annyit sem egy diploma, sem egy munka, hogy tönkremenjetek. Selejtté válni… Selejtnek lenni… És a betegséggel járó dolgokról, gyógyszer mellékhatásokról, pszichés problémákról nem is beszéltem!

Rossz nézni, hogy hányan csináljátok ugyanazt, amit én csináltam. Vigyázzatok magatokra, egymásra! Nem kívánom senkinek a helyzetemet, és nagyon nem szeretném, ha a kórházban látnánk viszont egymást egy vizsgálaton.

„A genetika tölti meg a fegyvert, az életmód húzza meg a ravaszt.”

További cikkek: