Út a pszichológus kanapéjáig I. rész Téma: Psziché

Sokáig húztam-vontam ennek a tartalomnak az elkészítését, hiszen annyi előítélet, szkepticizmus és ujjmutogatás lengi körül a témát, hogy az emberek csak félve – vagy inkább sehogy sem – mernek beszélni a pszichológus kérdéskörről. Most jött el az ideje annak, hogy mégis írjak róla.

Nevemet és arcomat adom a nagy pszichológus-vitához, még úgy is, ha ezzel netalántán munkahelyektől vagy új ismeretségektől esem el a jövőben. Ma már amúgy sem tudok egyetérteni a sztereotípiával, miszerint azt, aki pszichológushoz jár, nagy ívben kerülni kell, hiszen ő bolond, gyenge, megtört és életképtelen. Azt hiszem, olyan főnököt egyébként sem akarnék magamnak és olyan emberrel egyébként sem akarnék már együtt lenni, aki szerint a gondolataink ápolása ciki, szánalmas vagy gyenge viselkedés volna. Én ma már pont, hogy a létező legbátrabb fellépésnek tartom. Persze nem volt ez mindig így. Hogyan jutottam el idáig?

Szkeptikusként kezdtem én is, de aztán meggyőztek
A társadalom belém is belém sulykolta, hogy a pszichológus ciki, és egyébként is, fabatkát sem ér, hiszen csak anyagi megkopasztás, lehúzás az egész. Azért fizetsz ki egy vagyont, hogy valaki csöndben hallgasson és még csak kézzelfogható tanácsokat se adjon, hát hol éri meg ez? A környezetem miatt én is abban a hitben nevelkedtem, hogy pszichológushoz fordulni egyenlő a fel- és beismeréssel, miszerint totális csődtömeg, univerzális selejt vagy.

A gimnázium vége felé kezdett el megváltozni a hozzáállásom, amikor is a rajztanárom álláspontjába képtelen voltam belekötni. 32 gyerek előtt prezentálta véleményét a terapeutákról, és visszamenőleg nagyon hálás lehetek a szavaiért. „Tehát, ha romlik a látásunk, szemészhez megyünk. Ha fáj a fogunk, felkeressük a fogászunkat. Ha gyötör az influenza, a háziorvosunkat hívjuk fel. De nem is feltétlenül kell sajognia valaminknek ahhoz, hogy időközönként kivizsgáltassuk magunkat. Félévente esedékes egy fogorvosi vizit, a nők évente járnak el nőgyógyászhoz és esetenként a háziorvosunkat is felkeressük egy ellenőrző laborvizsgálat miatt. Mondjátok már meg nekem, gyerekek, hogy akkor az elménkkel miért nem törődünk rendszeresen?” – Emlékeim szerint valahogy így hangzott a monológja. És ekkor nagyon elgondolkodtam.

A gondolataink nagyon is igénylik a törődést
Az elménk és a lelkünk állandóan ingerek kereszttüzében él. Az eszünk még alvás közben sem nyugszik meg, álmunkban is megállás nélkül jár. Ne mondja nekem senki, hogy ez nem megterhelő! Na és mi a helyzet az érzelmeinkkel? Állandóan történik velünk valami, ami boldogságot, szomorúságot, izgatottságot, idegességet, kíváncsiságot, együttérzést vagy épp csalódottságot vált ki belőlünk, sőt, előfordul, hogy egy napon belül találjuk szembe magunkat a felsoroltak közül egytől egyig az összes érzéssel.

„Kevesebbet érne az elmém és az érzéseim, mint a fogaim, a vaginám, a szemeim vagy az immunrendszerem?” – Tettem fel magamnak a kérdést, és a válasz természetesen egy megcáfolhatatlan „nem” lett. No de, ettől még nem kerestem magamnak pszichológust, egyszerűen nem volt rá szükségem. Volt gyerekszobám, nem is akármilyen, boldog lurkó voltam, akiből aztán boldog kamasz, majd boldog fiatal felnőtt lett. Ennek köszönhetően a gondolataimat is mindig menedzselni tudtam, az énképemmel és az önbizalmammal sem akadt soha probléma, barátaim is voltak, tényleg nem szorultam rá külső segítségre.

De többé már nem vélekedtem negatívan a pszichológushoz járókról. Sőt, mi több, a nyugati társadalmak megismerésével rájöttem, hogy nem véletlenül akad az Egyesült Államokban szinte mindenkinek egy terapeutája. A jelenséget nemes egyszerűséggel így írtam körül: „Pszichológushoz menni olyan, mint konditerembe járni. Tükrözi, hogy érdekel az egészségünk, tükrözi, hogy törődni akarunk magunkkal.” Ki tud ebbe belekötni?

Fordult a kocka
Aztán az élet úgy hozta, hogy mégis fel kellett keressek egyet. Vagyis egyáltalán nem kellett, nem utalt be senki, de én így döntöttem, mert így akartam. Viszont ez a cikk most nem az én lelki megpróbáltatásaimról szól, úgyhogy elég is róluk annyit megemlítenem, hogy láttam olyan dolgokat és történtek velem olyan dolgok, amiket nem tudtam egyről a kettőre feldolgozni. Nincs is ebben semmi furcsa, hát ilyen az élet! De szerintem kutyakötelességünk túllendülni a válságainkon, nem hagyhatjuk magunkat örökre a padlón. Én sem maradhattam ott sokáig, tudtam jól.

Hosszú hetekig tartottam magamat és ágáltam a külső segítség ellen, harcoltam a büszkeségemmel, hiszen világéletemben mindent megoldottam egyedül is. Elhihetitek nekem, középső gyerekként igencsak önállóra sikeredtem. Húztam-vontam hát a pszichológuskeresést, de végül a fejlett önismeretemnek köszönhetően beláttam, hogy ide egyedül már kevés leszek.

És így indul a története annak, hogy az önálló, független, makacs, erős, oroszlán csillagjegyű és mindent mindig egyedül megoldó Fruzsi terápiára ment. Hamarosan azt is megtudhatjátok, mi történt vele ezután.