Vidéki élet, te csodálatos!

Vidéki VS városi, az örök ellentmondás. Mit szólnátok, ha ezt megfejelnénk egy vidékiből városi, majd ismét vidéki opcióval?

Előzmények

A karantén még Budapesten ért, Újbudán, a 7. emeleten. Covid-tól függetlenül, bőszen terveztük vidéki életünket, a költözést. Tudjátok, ahogy az lenni szokott: amikor a “mi” komolyra fordul, nagy, közös tervekkel és mindezt egy békésebb környezetben tervezi megvalósítani.

Így gyűltek a Pinterest mappák, a megnézendő Youtube videók, sőt még egy szomorúságból elkövetett impulzusvásárlást is tettem egy online gazdaboltban, bár talán az 5000 Ft értékű vetőmag vásárlással kicsit túllőttem a célon. De a lelkesedés lankadatlan volt, ahogy a vidéki élet szerves túlidealizálása is. Bár sejtettem, hogy a rögvalóság kevésbé lesz River Cottage hangulatú, mint szeretném, ez nem tántorított el attól, hogy bármilyen űrtartalommal rendelkező edénybe palántáljak. A. Hetedik. Emeleten. Nem, ne kérdezzétek.

Back to the basics

Ez az év borzasztó kemény volt, mindenkinek. Ez alól én sem vagyok kivétel, nálam egyszerre borult a kártyavár, az élet minden területén. Magánélet, munka, egészség, család. A többesszámból újra én lett, a “vissza vidékre” terv maradt: csak a hogyan és a miért változott. 5 év budapesti élet után bizony szednem kellett a sátorfámat és visszaköltözni a családi fészekbe, Esztergomba. Igen, tudom, erről már ezeregy vérre menő vitát folytattam, hogy Esztergomról nem a vidék kifejezés jut eszébe az embernek. Vidék mondjuk egy utolsó szabolcsi kis falu, ötszázas lélekszámmal, de nem a Dunakanyar fővárosa, ez az ódon hangulatú, kockaköves, ezeréves múltú hely. Az igazság az, legalábbis én így látom, hogy a vidék földrajzi hely mellett egyfajta körülmény, vagy életstílus.

Egyébként is, mi Esztergomtól közel 10 km-re, egy kertvárosi részen élünk. Na ne úgy képzeljétek el, mint az amerikai filmekben, élére vasalt utcák és harsányzöld gyepszőnyegek, ez egy durván low-budget verzió. Tőlünk 100 méterre kezdődik az igazi puttó rész, ebben a párhuzamos valóságban nevelkedtem, amióta az eszemet tudom: ahol hétköznap 10.00-kor simán lehet buli, mert temetnek, esküdnek, valaki szabadult, vagy mert most megy böribe, ahol vannak igazi NoGo zónák és lovaskocsi napi szintű látvány. Gondolhatjátok mekkora kultúrsokk volt 5 év leginkább budai élet után visszacsöppenni ebbe a kis magyar valóságba.

Ásó, kapa, na…, khm, gumicsizma

Habár a költözés kényszerűsége rányomta bélyegét az itthonlétre, úgy voltam vele, hogy gyerünk Fruska, mióta erre vágytál, itt a lehetőség, tiéd az anyaföld, túrjad, termelj, gazolj, palántázz, tarts állatot, élj a lehetőségekkel, jó lesz ez, na gyerünk! És cukormázas, Pinterest-szagú ideáktól fűtve vetettem bele magam a Nagybetűs Vidéki Életbe.

Hogy mitől vidéki a vidéki, 50 km-re a fővárostól? Nos attól, hogy az árnyas teraszon, home office-ban nem hallani a meetinget a kakaskukorékolástól. Nem viccelek. Este ugyanez, csak bagzó macskahadakkal. Az ember ébresztője a Stihl fűrész, rotációs kapa és fűnyíró kakofóniája, altatója pedig valamelyik önjelölt szakember szomszéd olyan káromkodása, amitől még a Jóisten is elpirul az égben. Vagy attól, hogy a gumicsizma divatcikkből újra a túlélés zálogává válik, míg a macska szobatigrisből haszonállattá. Esetleg attól, hogy a tűzgyújtás napi szintű feladat, távhő hiányában a meleg otthon egyetlen záloga.

Én, a kétlábon járó naivitás

Mit tesz az emberrel egy kis honvágy, meg az a kikerülhetetlen tény, hogy az idő mindent megszépít. Nem tudom, miért gondoltam, hogy most más lesz. Elvégre 18 évet húztam le ebben, majd mégis irracionális vágyálmokkal tértem vissza másodjára, amiben egymást érte a buja zöld veteményes, a kandallóban ropogó tűz és a polcon sorakozó, saját készítésű lekvárok képe.  A fejemben élő, 5 év alatt felhalmozódott bukolikus idillt napégette bőrként vedlettem le magamról. Gyorsan, fájdalmasan, muszájból. 

Kis palántáim csúnyán hervadtak a homokos talajban, de ha esett, a lábszőrömnél csak a gaz nőtt gyorsabban. Betegségek, kártevők: mintha Pandora szelencéjének teljes tartalma a kert-kezdeményemben pusztított volna. A macskánk naponta rajzolt ugróiskolát az elkapott patkányok belsőségeiből, a frissen örökbefogadott kutya pedig világháborús veteránként Maginot-vonalat ásott a teljes előkertben. Esőzés után pedig masszív, párás kutyaszarszag lengte be napokig a teljes udvart és ezt napi szintű takarítással sem tudtam elkerülni.

Egyik kezével ad, a másikkal elvesz

Ott van persze a másik oldal is. Az a páratlan érzés, amikor a termést egyenesen a növényről legeled le. Hogy egyáltalán van termény, ami a te kezed munkáját dicséri. Úgy főzni, hogy zöldséges helyett elég hátrasétálni a veteményesbe. Esténként kiülni egy pohár borral és realizálni, hogy itt kisebb a fényszennyezés és látszódnak a csillagok. Ismerni a szomszédokat, köszönni nekik, sőt, még beszélgetni is velük a kerítésen könyökölve. És a tér! Számomra mindennél többet ér, hogy nincs állandó tömegnyomor. Dolgok, amik miatt tényleg csodálatos a vidéki élet. 

Önreflexió

Ha le akarnék vonni egy nagy tanulságot, az a vágy dinamikája lenne. A vágyakozás az emberiség legnagyobb mozgatórugója és ellensége is egyben, a haladás és a soha-meg-nem-nyugvás szülőanyja. Hajt a vágy, túlromantizál, felülértékel, kiszínesít bármit, amit tárgyául választ, legyen tárgy, vagy akár ember, hogy a végén, a megszerzéstől számított rövid időn belül bekövetkezzen az értékvesztés. Ez az a pillanat, amikor az újdonság elveszti a varázsát, a valóság újra szürkévé, megszokottá szelídül. 

Megtanított az elmúlt fél év, hogy helyén kezeljem a dolgokat. Hogy nem különb, nem jobb a városi, vagy a vidéki élet, egész egyszerűen más. Hogy a boldogságom forrását ne a lelkemben létező, kicicomázott elképzelésekhez kössem, hogy aztán a valóság jobb horoggal üssön ki az álomvilágomból. Megszabadított az elvárásaim egy részétől és ez adta meg a lehetőségét, hogy az új életmódomat önmagáért, úgy, ahogy van, újra megszeressem.

 

További cikkek: