Zárótanítás a kanapémról

Minden kisgyermek életében eljön az a pillanat, amikor egy szakmát látva megmozdul benne valami. Megtetszik az egyenruhája a tűzoltónak, a rendőrnek vagy az űrhajósnak, kedvesnek találjuk a pénztáros- vagy a doktornénit a boltban, aki matricát ad, ha nem sírunk oltáskor. Én mindig felnéztem a tanítóimra, és úgy tekintettem az iskolára, mint a végtelen lehetőségek tárházára. Így lettem tanárszakos. Hittem benne, hogy egyszer én is a zöld tábla előtt állhatok, krétával a kezemben, és harminc gyerek fog rám köszönni, ha belépek az osztályba. Jó volt belegondolni, hogy egyszer majd én írok piros tollal a dolgozatra, és én sétálok az udvaron ügyeletesként árgus szemekkel. Hogy ez hivatástudat vagy bosszúvágy, még nem jöttem rá, de egy biztos: online egyiket sem lehet rendesen csinálni.

Mindent előre elképzeltem

Fehér blúzos, ceruzaszoknyás tanárnő leszek, akit imádnak a tanítványai. Az óráimra felkészülten, érdekességgel érkezem majd, és még ha a diákjaim nem is állnak fel a padra, hogy „Kapitány, ó Kapitányom!”, azért lesz diák, aki megszereti a magyar nyelvet és irodalmat az óráimon.

Ehelyett itt ülök, 70 kilométerre a tanítványaimtól a lehető „legkevésbé otthoni” felsőmben. Magamat is meglepem milyen összeszedetten pislogok a tükörképemre a webkamerán keresztül, pedig húsz perce még pizsamában ettem a müzlimet. Becsengettek. Vagy legalábbis, az első diák belépett az online tanterembe. Kissé megilletődik, amikor látja, hogy rajtam kívül a mentorom és az elnök is a tanteremben van. Illemtudóan köszön, majd lenémítja a mikrofonját. Sorra érkeznek és köszönnek mind, majd a következő lépésük a lenémítás. Nem hallani át a képernyőn a zsivajt, amit jelenléti oktatásban szoktak csapni. Az egymás felé intézett sürgető mondandókat, az összesúgásokat, a pakolást. Nem hallani a tinédzserek természetszerű pezsgését, a hétvége elmesélését, a panaszokat és a nevetést. Csak pislognak rám mind, némán.

Mintha hangtompítót tettek volna egy méhkasba”

Kissé bizonytalanul, de belekezdek a mondandómba. Szeretem az órák elejét. Ilyenkor úgy érzem magamat, mint egy értékesítő, csak épp a mindent is meggyógyító masszázskrém helyett az Iliászt próbálom eladni. Az óra első öt-tíz perce annak az ideje, hogy elnyerjem a diákok figyelmét, és elrepítsem őket az ókori Trójába, a görög istenek viszályokkal teli világába. Jelenléti oktatásban ez mindig hangzavarral jár, hiszen elsőként azt kell feltérképeznem, nekik mi él a fejükben ebből a világból. Ha minden jól megy, hamarosan úgy érzem magamat, mintha az amerikai tőzsdén lennék, és az egymás után bemondott szavakat írom fel a táblára. Ezt nehéz adaptálni online keretek közé, így hamar rájövök, hogy le kell mondjak a tőzsde hangulatról.

Én szerencsésnek mondhatom magamat, mert volt két hónapom jelenléti órákat tartani. Amikor 2020 szeptemberében először léptem be a gyakorlóiskola osztálytermébe kistanárként, azt éreztem, hogy ennél nincs vidámabb munkahely. Ha eső esett, ha szél fújt, az iskolában derűs színek uralkodtak, és a meleg neonfénytől a kinti zord idő is elviselhetőbbnek tűnt. Ahogy az online térbe visszaszorultunk, jó volt látni az ismerős neveket a kameraképek alatt és a kócos, álmos arcokat online játékkal ébreszteni. Azonban ebből is sok hét hónap. Hét hónapnyi Learning Apps és Word Wall nem pótolja a személyüket. Azt, hogy felismernek a folyosón, és huszonkét éves létemre lemagáznak. Nem pótolja a maszkok fölött csillogó szempárokat, és a nyújtózkodó, lelkesen jelentkező kezeket. Őket nem pótolja a képernyőképük.

„A lenémított mikrofonok mögött ott van egy csapat kilencedikes, akik élni szeretnének”

Az online osztályterem nem elég nagy és nem elég érdekes huszonöt diáknak, akiknek most van szükségük a legtöbb ingerre a külvilágból. Akik most bontogatják a szárnyukat, keresik a helyüket. Akik elpirulva egymásra pislognak, felfedezve a másikat. A lenémított mikrofonok mögött ott van egy csapat kilencedikes, akik élni szeretnének. Találkozni, megismerni, felfedezni. Azért lettem tanár, hogy mindezt az iskolán belül megadhassam nekik, és most csak annyit tehetek, hogy rájuk figyelek. Akkor is, ha nem férnek rá mind a képernyőmre, vagy ha egymás szavaiba vágva egyikük mondandóját sem értem. Rájuk figyelni, akiknek én ugyanolyan tanár vagyok, mint amilyet én láttam a korábbi tanítóimban.

Nem azért nem jó online tanítani, mert nem vagyunk rá képesek

A gyakorlóiskolai oktatás sok mindenre megtanított. Szerencsésnek mondhatom magam, mert tanítottam online és offline is, mégis azért vagyok a legszerencsésebb, mert ezekkel a gyerekekkel együtt dolgozhattam. Nem gondoltam volna, de két hónap jelentéti tanítás is elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: nem azért nem jó online tanítani, mert nem vagyunk rá képesek, vagy mert nem megoldható, hanem mert elvesz az életünkből egy fontos szociális helyszínt, az iskolát.

Az iskolát, amiből legtöbbünk tizenkét évet kapott, és még ha túl büszkék is vagyunk bevallani, rengeteg dologra megtanított minket: alkalmazkodni olyan helyzetekhez, amiket nem mi alakítottunk, együttműködni olyan emberekkel, akikkel nem pendülünk egy húron, betartani olyan szabályokat, amelyek a közös érdekeket védik. Megtanít megosztani a szendvicsünket azzal, akinek sosem csomagolnak, és ügyvédi szinten érvelni a matektanárnak, hogy miért ne aznap írassa meg a dolgozatot. Megtanít leküzdeni a félelmeinket a nyilvános beszédtől, a magasugrástól vagy épp az ültetésrendtől, mely mint tudjuk, beláthatatlan következményekkel járhat a társasági életünket tekintve. Megtanít felelősséget vállalni a tetteinkért, kiállni az igazunkért és felmérni az időbeli különbséget a „szólt a csengő” és a „még beérek, anélkül, hogy igazolatlant kapjak” között.

Ha arra nem is jó az iskola, hogy rájöjjünk, kik vagyunk, arra biztosan jó, hogy tudjuk, kik nem vagyunk

Bár nehéz bevallani, de én sem értékelném ma a csésze finoman őrölt presszómat, ha nem ittam volna évekig a kávénak csúfolt italt az iskola automatájából. Nem kezdeném el önkéntelenül dúdolni a Ballag már a vén diák-ot, ha elsétálok egy virágzó orgonabokor mellett, és valószínűleg nem írnék újságot és nem lennék magyar szakon, ha nem szenvedtem volna végig azt a sok trigonometria órát. Talán ma tűzoltónak, űrhajósnak, bolti eladónak vagy gyerekorvosnak tanulnék, ha nem ültem volna végig azt a tizenkét évet türelmesen.

Mert ha arra nem is jó az iskola, hogy rájöjjünk, kik vagyunk és hová tartunk, arra biztosan jó, hogy tudjuk, kik nem vagyunk, milyen területtel nem akarunk foglalkozni, és melyik az a téma, ami ha feljön egy kellemes, borozós este, inkább mélyeket hallgatunk és hagyjuk, hogy a hozzáértők társalogjanak. Ez a tizenkét év pedig mindenkinek kijár, a most elsőéves gimnazistáknak is. Kijár, hogy tapasztaljanak és megismerjék saját magukat. Érdeklődési körüket, határaikat. Ők is megérdemlik, hogy átessenek a kötelező minimum egy szerelmi csalódáson, hogy igaz barátokra tegyenek szert, hogy tilosban járjanak, elkéssenek, magyarázkodjanak, fejlődjenek.

Nem volt nehezebb online tanítanom, mint élőben

Az online tér pedig épp ezt veszi el tőlük. Nem volt nehezebb online tanítanom, mint élőben. Nem volt nehezebb online játékokat összeállítanom számukra, mint megkérdezni a véleményüket élőben. De nehezebb volt látni az arcukat a négy fal között, monitorfényben, ahogy próbálnak alkalmazkodni egy világméretű problémához. Mert az iskola így is tanít, így is nevel: alkalmazkodásra, együttműködésre. A laptop viszont sosem fog velük állni a büfésorban, szemezni velük a folyosón, vagy titokban úgy fordítani feléjük a már kitöltött dolgozatot, hogy ők is lássák a megoldást. Sok mindentől hasznosan véd minket az online tanítás, de közben észrevétlenül véd attól is, amit megtapasztalva fejlődünk és válunk azzá, akivé lennünk kell. Önmagunkká.

Nem én, nem a mentor vagy az elnök a lényeg, hanem a diákjaim

Sokan kérdezik, hogyan éltem meg a tanítási gyakorlatot otthonról, de itt igazából nem én, a mentor vagy az elnök a lényeg, és nem is az érdemjegy, ami bekerül a Neptunba. Itt ők a lényeg, a diákjaim, akik minden alkalommal laptop elé ültek, és bizalmat szavaztak nekem. Kifogásokat nem keresve vettek részt az órákon, támogatva és bíztatva engem a pályámon minden válaszukkal, ha kell, online is. Nekik szól az érdemjegy a Neptunban, nekik köszönhetem, hogy ilyen helyzetben is megvalósult a gyakorlatom és magabiztosan kezdhetem meg az összefüggő tanításomat. Nekik, akik tizenöt évesen egy világjárványhoz alkalmazkodva, napsütésben, az otthon csábításában is fellépnek a tanterembe, illedelmesen köszönnek és mikrofont lenémítva hagyják, hogy értékesítőt játszva elrepítsem őket az ókori Trójába.

Ez a cikk a Szerző álláspontját képviseli. A 20on.hu-n minden fiatal szabadon publikálhat, mesélhet és nyilváníthat véleményt. Küldd el te is a saját cikkedet az info@20on.hu-ra! A publikálás folyamatáról bővebben ITT olvashatsz.

További cikkek: