Zöld vagyok. Vagy mégsem?

a szerző saját illusztrációja

Zöldnek lenni egyrészről ma már hasonló szitokszó, mint a liberális. Másrészről viszont pont olyan divat, mint az alter-lét: az egyenesre vágott frufru, no makeup és a vászontáska mellé kötelező kiegészítő a piacra járás és az ökotudatos élet. Általában finom távolságtartással kezelem ezeket a trendeket, ebben az esetben viszont eltekintek tőle. Bánom is én, ha végre tényleg valami építő jellege is akad egy szubkultúrának. Van itt még valami, egy felkapott szó: klímaszorongás, avagy Földünk tragikus pusztulásának mentálisan megfizetett ára. Legalábbis egyesekben.

A törekvések

Néhány napja számot vetettem saját magammal és ezzel a kijelentéssel: zöld vagyok. Mennyire igaz, mennyire önazonos? Milyen mértékű törekvések vannak mögötte? A mérleg egyik nyelve: Zöld vagyok, mert… Évek óta nem vettem új ruhát, a fehérneműtől eltekintve, mindent örököltem vagy másodkézből szereztem be. Ez a cipőkre is igaz. Amikor lehet, tömegközlekedést használok. Igyekszem a hazai, főleg a helyi piacokat, kézműveseket támogatni, tőlük egyedi termékeket rendelni. Voltak kísérleteim a csomagolásmentes vásárlásra: budapesti életem során ezt nagyban megkönnyítette a Ligeti bolt és a piac viszonylagos közelsége. Ezzel párhuzamosan törekedtem a zerowaste háztartása, természetes tisztítószerek használatára a mosástól kezdve a takarításig, mindenben. És mert preferálom a könyvtárakat és az ebook-ot, habár semmi nem ér fel egy valódi könyv érintésével, illatával. Mert szelektíven gyűjtöm a hulladékot, komposztálok, odafigyelek külön az elemekre, elektromos hulladékokra. Mert havi szinten támogattam anyagilag a helyi állatmenhelyet, most pedig örökbe is fogadtam egy kutyát. Mert összegyűjtöm a viaszhulladékot és új gyertyákat öntök belőlük, stb.

Zerowaste – expectations vs reality

Oké, ez így leírva nem is rossz – virtuális vállveregetés, jár a keksz- . Ezek alapján azt mondanám, hogy igen, zöld vagyok, aktívan teszek egy élhetőbb életmódért. Ennek azonban komoly ára van. Végtelenül idő- és energiaigényes, fárasztó, kényelmetlen, nehézkes életmód ez. Eljutni a piacra 30 különböző dobozzal, amiknek a teteje Houdini módjára szívódik fel 40 nm élettéren nyomtalanul, önmagukban már 2 szatyrot jelentve, ahol a hentes szívmasszázsszerű mozdulatokkal próbálja a csirkét belepasszírozni a dobozba, mert a legnagyobb is kicsi neki, verekszel az öregasszonyokkal, három idegösszeomlást és 20 kilogramm terméket hordasz ki lábon egy bevásárlás alatt, miközben 8 különöző helyet kell meglátogatnod, hogy minden szükségest beszerezz. És akkor itt csak a komfortól esett szó, az anyagi vonzatáról nem. Mert az etikus, bio, öko, csomagolásmentes termékek minőségénél már csak az áruk magasabb. Okkal, teszem hozzá, mégis, mutassatok nekem egy átlagos magyart, akinek hosszútávon ez belefér az anyagi lehetőségeibe. Naugyehogyugye.

Közben viszont, ha őszinte akarok lenni, akkor igen, alkalmanként én is elcsábulok egy AliExpress rendelésre, szoktam enni Mekiben, rendszeresen autóba ülök, nem jutottam dűlőre a természetes mosószerekkel, gyakran elcsábulok egy avokádót látva, amit valószínűleg nem az Alföldön termesztettek és igen, megveszem a Túrórudit is, 30 gramm boldogságot egy maréknyi műanyag csomagolásért. Ez minden, csak nem az az életmód, amire vágyok, amit hirdetek. Felmerül hát bennem a kérdés: valóban zöld vagyok?

Klímaszorongás és kollektív felelősség

Az évek során beigazolódott amitől féltem: az idealizált életmód túlmutat az anyagi lehetőségeimen, az energiáimon de még az akaratomon is. Mert mindezt bevállalni úgy, hogy közben a hírekből napi szinten üvölt az ember arcába a haldokló északi sark, éhező jegesmedvebocsok bánatos tekintete, több ezer hektár égő erdő világszerte, vagy elég csak a közvetlen környezet pazarlása, ezek ellenére napi szinten megfizetni az egészet nézve elenyésző, ám az egyén szintjén nagy árat, szerintem ép ésszel kivitelezhetetlen. Itt kezdődik a valódi klímaszorongás.

Hol ér véget kollektív bűnösségünk és hol kezdődik az egyén felelőssége? Meddig kell feláldoznom a saját anyagi forrásaimat, kényelmemet miközben a lokális, pláne a globális környezetem végtelen nemtörődömséggel reflektál? Van-e egyáltalán bármennyire értelme, hatása aprócska, személyes törekvéseimnek? Vagy mindez az átnevelést szolgálja, semmi többet?

Nem hiszem, hogy erre létezik egyetemes, objektív válasz. Az én lelkiismeretemen könnyít valamennyit. Lehet, hogy nem is zöld vagyok, csak a mentális egészségemet óvom szervesen. Ezek a kétségek egészen addig relevánsak, amíg bele nem gondolok, mit hagyhatok örökül a jövő generációira. Ekkor ismét zölddé válok: fejben és cseleketekben egyaránt.

További cikkek: