Zsírbörtönben egy régi élet: az én történetem, csak már 50 kilóval könnyebben

A korosztályomhoz képest mindig is magasabb és erősebb alkatú voltam, ám általános iskolásként már látványosan szedtem fel a kilókat. Egy nyári szünet alatt akár 10-et is. 12 évesen és 105 kilósan már nem éreztem jól magamat a bőrömben, kicsit úgy éreztem, mintha be lettem volna zárva saját zsírbörtönömbe. Az elhatározás, hogy változtatnom kell, mégsem egyik napról a másikra született meg bennem.

Hosszú évek teltek el, mire komoly elhatározásra jutottam, az életmódváltás gondolata csak lassan érlelődött meg bennem. De mégis, amikor belekezdtem, biztos voltam abban, hogy ez nemcsak egy időszakos diéta lesz, hanem egy életre szóló változtatás. Egyszerűen tudtam, hogy most nem fogok visszaesni az egércsapdába. Talán ennek a bizonyosságnak kellett érlelődnie hosszú éveken át.

De eleinte nem érdekelt sem az egészségem, sem a ruhaméretem

Kiskamasz koromig egyáltalán nem zavart a súlyfelesleg, nem foglalkoztatott, hogy mit és mennyit eszem. Az meg végképp nem, hogy milyen napszakban. Nem vontam meg magamtól a finom falatokat, imádtam a gyorsételeket, vacsorára is rengeteget ettem belőlük. Tény, hogy a hízásomnak genetikai okai is voltak, de a helytelen étkezésemmel jelentősen rásegítettem. Ez volt az alap probléma.

Környezetemtől egyébként egyre többször kaptam csúnya, megalázó, negatív megjegyzéseket, amik továbbra sem érdekeltek annyira, hogy változtassak, inkább csak arra ösztönöztek, hogy lelki evésbe temetkezzek − egészen pontosan 105 kilóig. Az evéssel próbáltam kárpótolni, nem megtörténtté tenni azt a sok rosszat, amit a körülöttem lévőktől kaptam.

Az a 105 kiló azonban már engem is megrémisztett. Ez volt az a lélektani határ, ami testileg és lelkileg is annyira megviselt, hogy tudtam, most már muszáj tennem valamit. Teljesen egyedül, személyi edző és egyéb külső segítség nélkül vágtam bele életem kalandjába: csak én voltam és a szervezetem, amire hallgattam és figyeltem.

A két legfontosabb kulcsszó: mérték és minőség

Eleinte félelmetesen komolyan vettem mindent, az összes kitűzött apró kis célt, szabályt betartottam, hiszen tudtam, csak így van értelme. Mellőztem a mindennapi étkezéseimből a fehér lisztet, az olajat és a cukrot (igen, tudom, nem árulok el nagy titkot, de ha egyszerűen ez a titok?!), azonban azzal is tisztában voltam, hogy nem szabad mindent megvonni a szervezetemtől, tehát havonta egyszer én is tartottam egy bűnözős napot, amikor megengedtem magamnak, hogy a kedvenc ételemet egyem − de nem egész nap, akkor is szigorúan kimért mennyiségben.

A fő szempont nem az volt számomra, hogy minél rövidebb idő alatt fogyjak le, hanem hogy a kilók ne szökjenek vissza, és a testem, bőröm is tartani tudja a változást. A motivációm pedig az volt, hogy valahányszor, amikor tükörbe néztem és például ruhát vásároltam, kezdtem látni az eredményt, amiért olyan nagyon keményen dolgoztam. Külső megerősítésre és dicséretekre nem volt szükségem, csak magamnak akartam megfelelni − ahogyan a mai napig is.

A minőség drága?

Tudom, az egészséges alapanyagokra a legtöbben úgy gondolnak, hogy mérhetetlenül drágák, szinte kár belekezdeni bármiféle liszt- és cukormentes étel elkészítésébe – ez a gondolkodásmód azonban csak kifogás. Az életmódváltásom elején nem is emlékszem, hogy azon gondolkodtam volna, mi mennyire drága. Aki akar, az megoldja, még ha kisebb lépésekben is, de változtat. (Azt a sok párszáz forintot, amit kólára meg péksütire költene, felhasználja például a gyümölcsök és a zöldségek fizetésénél.)

Ami engem illet, ha mégis bűnözni támad kedvem, a legtöbbször magam készítem el a kedvenc ételeimet, palacsintáimat és süteményeimet egészséges alapanyagokból. Ezeket a recepteket a mai napig lelkesen osztom meg saját blogomon, valamint a személyes és az életmódváltással kapcsolatos Instagram oldalamon is.

Új ember vált belőlem

Mostanra már nemcsak külsőleg, de belsőleg is teljesen megváltoztam. Megbékéltem önmagammal. Már tudom, hol hibáztam és hogyan csinálhattam volna jobban, de úgy gondolom, a hibákat is meg kellett tapasztalnom.

A kitaposott út mindig járhatóbb, csak nem biztos, hogy jó irányba vezet.

Mi mindannyiunk célja?

Hogy megvalósítsuk önmagunkat.

Én eleinte úgy éreztem, hogy az utam több, mint 50 kilónyi súlyfelesleg leadása után véget ért.  

De nem, még csak akkor kezdődött.

Lehet, hogy hasonló út vár rád is.

További cikkek: