A felnőttkor küszöbén állva kismillió félelemmel kell szembenéznünk. Egyik pillanatról a másikra kellene hivatást választanunk, külön költöznünk, eltartanunk magunkat, megállni a helyünket a nagy világban, párt választani, értékes emberré válni és karriert építeni. Ijesztő, nem?
Mit ér a diplománk a mai világban? Sokan éveket szenvedünk egy felsőoktatási intézményben azért, hogy utána olyan területen kezdjünk el dolgozni, ahol egyáltalán nem is szükséges a papírunk. Egyik legnagyobb félelmünk a munkaerőpiacon történő elhelyezkedéshez köthető. Csak remélni tudjuk, hogy papírunk érni is fog valamit, egészen biztosak azonban korántsem lehetünk benne.
Lehetünk szépek, lehetünk gazdagok, de persze ezek mégsem elegek a boldogsághoz. Mi történik akkor, ha sosem találjuk meg a boldogságunkat, mi van, ha egy életen át kell hajkurásznunk azt, de igazán sosem lesz a miénk? Huszonévesen jövünk rá először, milyen nehéz is a tartós boldogság elérése.
Magunk mögött hagyni a múlt sérelmeit és fájdalmait nem megy egyik napról a másikra. Olykor már annyit küszködünk, hogy abban sem vagyunk biztosak, hogy sikerül valaha.
