Van az a megmagyarázhatatlan, nyomasztó érzés, amit akkor érzel, amikor állsz valami előtt, és nem tudod, hogy pontosan mit is csinálj. Amikor úgy érzed, hogy az élet csak úgy pörög melletted, látod, hogy a régi osztálytársaid megházasodnak, autót vesznek vagy családot alapítanak, miközben te valahol megrekedtél gyerekkor kapujában, egy lépéssel a felnőttlét előtt.
Aztán valaki meglök, minden hideggé, és komorrá válik, a feladatok és a kötelességek sziklaként gördülnek a nyakadba, és olykor már-már sziszüphöszi kínként éled meg a mindennapokat.
Mert már nem lehetsz gyerek. A szüleid aláírása semmit nem ér a dokumentumokon, fellépésük inkább számít kellemetlennek, mint hasznosnak, hitelt vehetsz fel, megnősülhetsz, sőt még az alkoholfogyasztáshoz sem kérik el a személyi igazolványodat. Mész egy úton, amiről azt gondolod, hogy neked találták ki, és elhiszed, hogy jó vagy benne, de aztán, mintegy villámcsapásként csap beléd a gondolat, hogy már rég nem vagy önmagad. Hogy mindaz, amit szerettél, elveszett, megfakult, hogy a hétköznapok monotonitása úgy forog, akár egy mókuskerék, mintha mindig ugyanaz a zene szólna a fejedben.
Lépni kellene. Lépni kellene a boldogság, a siker, az álmok felé, de mintha mindig akadályokba ütköznél. Mintha egy láthatatlan fal választana el mindentől. Kutatod az akadályok okát, de a végén mindig magadat okolod. Hiszen nem vagy elég jó, kitartó, nem vagy elég bátor, és csak sorolod tovább az okokat, amik lassan önmaguk következményévé válnak.
Mert még nem vagy felnőtt igazán. Nem érzed a tettek súlyát, nem akarod érezni a tettek súlyát, inkább lebegnél, távol a világ minden bajától, a kötelességektől, a félelmektől. Álldogálsz két világ között egy amolyan huszonéves virtuslázban, amikor elvileg mindent lehet, hiszen még a vodka is kevésbé ártalmas.
De tovább kell lépni. Megtalálni valamit. Megtalálni A VALAMIT. Az életcélt? A siker kulcsát? A biztos pénzforrást? A teljes szabadságot?
Bármi is legyen a nagy kérdésre a válasz, a keresést magunkban kell elkezdeni.
