„Akkor, ott nem dönthettél, most viszont dönthetsz” – Kell beszélni a szexuális zaklatásról? Téma: Psziché
Nekünk – mint egy fiatal felnőtteknek szóló online sajtóterméknek – igen, nagyon is beszélnünk kell a szexuális zaklatásról. De mi a helyzet az egyénekkel, akiknek megvannak a saját, személyes történeteik? Nekik el kell mesélniük, ami történt? Tartoznak a barátaiknak, a családjuknak, a társadalomnak vagy a jövőbeli áldozatoknak azzal, hogy nem fojtják el magukban a történteket? Figyelem, érzékeny téma következik!
Van szavatossági ideje a zaklatás emlékének?
Bizonyára te is értesültél arról, hogy az HBO januárban egy több mint 4 órás dokumentumfilmmel rukkolt elő, amely a híres énekesről, Micheal Jackson-ról és az őt érő pedofil vádakról szól. A dokumentumfilmben két felnőtt férfi, Wade Robson and James Safechuck mesélik el, hogyan molesztálta őket a világsztár hosszú éveken át.
A két főszereplőt rengetegen kritizálják, vádolják a film megjelenése óta. Sokan kétségbe vonják a történetük valóságalapját, hiszen a két férfi egykor a bíróságon még a világsztár mellett tanúskodott. Sokan megkérdőjelezik a szavaik jogosságát azok közül is, akik elhiszik a sztorijukat. Ők nem értik, miért kellett évekkel később, a sztár halála után előállni az igazsággal; úgy vélik, ha eddig hallgattak, a sírba is magukkal kellett volna vinniük a történetüket.
Biztos vagyok benne, hogy neked is megvan a saját véleményed. Az enyém is félreértelmezhetetlenül kikristályosodott már az eddigi élettapasztalataim alapján. Meglátásom szerint a bűncselekményeknek és hatásaiknak nincsen szavatossági idejük, ahogy elévülni sem képesek, mint holmi parkolási büntetések. Az elkövetők életük végéig szembesíthetők a tettükkel, nem hiszem, hogy az idő múlása fel kéne hogy oldozza őket. Pont ezért nem is hibáztatom a két férfit azért, mert mesélni kezdtek, még akkor sem, ha csak húsz évvel a történtek után tették meg.
Vajon kell-e beszélni a szexuális zaklatásról, amely alatt ezúttal a családon belüli gyerekmolesztálástól kezdve az utcán történő nemi erőszakig mindent értek? Milyen felelősségei és feladatai vannak egy áldozatnak a történtek után? Jogában áll-e hallgatni, vagy jogában áll-e évekkel később beszélni? A folytatásban ilyen és ezekhez hasonló kényes kérdések nyomába eredek.
A szavaknak hatalmuk van
Mindenekelőtt fontosnak tartom, hogy kitérjek a szó erejére, hatalmára. Kétségtelen, hogy a szexuális zaklatás áldozatai kulcsfontosságú szerepet játszanak az elkövetők felelősségre vonásában. Ők azok, akik tanúsíthatják a történteket, akik őszintén mesélhetik el az igazságot, akik rács mögé juttathatják azokat, akiknek ott a helyük, akik megóvhatják az esetleges jövőbeli áldozatokat. Hatalom van a kezükben, a szó és az igazság hatalma, mellyel nemcsak rossz embereket vonhatnak felelősségre, de ártatlanokat is megmenthetnek attól, hogy áldozattá váljanak.
Bátorítani kell az áldozatokat, hogy megnyíljanak
Pontosan az utóbbi bekezdés miatt gondolom, hogy a Me Too és a Time’s Up a lehető legjobb dolgok, amik a 21. századdal történhettek. 2017-ben és 2018-ban olyan mozgalmak indultak, amelyek szexuálisan zaklatott emberek millióit bátorítják arra, hogy elmeséljék a történetüket – mindenféle szégyenérzet és félelem nélkül. Az idén januárban megjelenő Leaving Neverland című dokumentumfilm célja is ugyanez. Egyre több kezdeményezés próbálja szóra bírni az áldozatokat és igyekszik létrehozni nekik egy olyan biztonságos környezetet, melyben bátran beszélhetnek. A szavaknak igenis erejük van, és mindenkinek jogában áll elmesélnie azt, ami vele történt – no de ne feledjük, hogy ugyanígy jogában áll hallgatni is róla.
Igen, neked is jogodban áll hallgatni
Mert a te történeted a te tulajdonod, senki másé. A te traumád csakis a tied, és ha nem állsz készen rá, hogy beszélj róla, akkor senki nem is kötelezhet téged rá. Jogodban áll dönteni a történeted sorsáról, ahogyan arról is, hogy hogyan dolgozod fel azt, ami történt. Senki sem kövezhet meg téged, ha hallgatsz, és senki sem törhet pálcát a fejed felett, ha beszélni kezdesz, még akkor sem, ha csak a történtek után évtizedekkel szeded össze a bátorságodat, az erődet, a gusztusodat. Mindenkinek joga van rendelkeznie a története felett.
Te döntöd el, hogy valaha mesélni kezdesz-e. Rajtad áll, hogy a történtek másnapján, vagy tíz évvel később osztod-e meg, hogy mit tettek veled. Ha a beszéd mellett döntesz, csakis tőled függ, kinek mesélsz. Te döntöd el, hogy a legjobb barátodnak, a családodnak, a rendőrségnek, vagy egy épp pszichológust játszó bártendernek regéled-e el, ami veled történt. És miután mindezt eldöntötted, még mindig csak és kizárólag rajtad múlik, hogy mennyire mész bele a részletekbe. Te döntöd el, hogy három mondatban lezavarod-e az egészet, vagy az alsóneműd anyagának és az elkövető szagának brutális részleteire is kitérve meséled-e el azt, ami veled megesett.
Ez a te történeted
Szeretném, ha tudnád, hogy a történeted sorsáról kizárólag neked áll jogodban döntést hozni. Viszont szeretném azt is, ha tudnád, hogy nem vagy felelős azért, ami történt, nincs semmi, ami miatt szégyenkezned vagy titkolóznod kellene. És szeretném, ha olyan világot élhetnénk, ahol félnivalód sem kéne, hogy legyen. Nem muszáj egyedül maradnod a traumáddal, és nem kell elfojtanod azt magadban. Szeretném azt is, ha tisztában lennél a hatalommal, ami a kezedben van. Segíthetsz másokon és segíthetsz magadon is, ha beszélni kezdesz.
De senki sem kötelezhet rá. Ez a te történeted, a te traumád, a te tulajdonod, és senkinek sem áll jogában rendelkezni felette. Akkor, ott nem dönthettél, most viszont dönthetsz.